4.rész

Fáradtan dőlők neki egy vaskos fatörzsnek, tőlem nem messze egy csapat őr áll. Szemüket vagy rajtam tartják, vagy a környéket szemlélik. A kastélyt többször is körbejártam, mindig egy új szökési terv jutott eszembe. Az őrök ebből meg mit sem sejtettek, nekik csak kísérniük kellett engem, a kapott parancs szerint. Jobban védve vagyok, mint az angol királynő, pedig őt is elég rendesen védik. Ha az emberek tudnák, hogy a szeretett államfőjük, vagy uralkodójuk nagy része is démon, védenék őket? Szeretnék őket? Merthogy az angol királynő se különb tőlünk. Ezt is onnan tudom, hogy körülbelül három éve találkoztam vele, itt lent a kastélyunkban. Akkor mesélték el nekem, hogy ő ki, honnan jött és mit csinál fent. Mikor elmondták kisebb sokk ért, végtére nem hittem, hogy démonok lehetnek ilyen pozícióban is. Az akkori gondolkodásommal semmit nem hittem el, még azt se, hogy én egyszer uralkodó legyek. Apu és a bátyám soha nem mondták el, hogy miért nekem kéne uralkodnom, és nem Jiyunnak. Mindig arra fogták, hogy fivérem nem akar uralkodni, és mivel csak mi ketten vagyunk nekem kell átvenni ezt a stafétát. De én se akarom, ez bezzeg őket nem érdekli! Alig győzőm kivárni a szökésemet, aminek a nagyja része már megvan tervezve. Jót tett, hogy körbejártam a kastélyt. Több helyen is kitudok lógni, ha szerencsém van még észre se vesznek.
- Kisasszony - áll meg előttem hirtelen egy őr. - kezd sötétedni, be kéne már kísérnünk önt.

- Még nem szeretnék bemenni, remélem nem gond. - mosolygok fel az őrre.

- Sajnálom, de erről nem én döntök. Tudja, hogy az édesapja nem szereti, ha este kint bóklászik. - tekintetét le sem veszi rólam.

Morogva állok föl, ami a Sátán remekül nevelt, kedves kislányára nem vallana. Csakhogy nem vagyok jól nevelt, a kedvességem meg nem mindenki érdemli meg. Mélyen az őr szemeibe nézek, aki egy lépést hátrál.

- Pontosan tudja ki vagyok, ugye? - kérdésemre bólint. - Akkor azt is tudja mire vagyok képes, ha dühös leszek, igazam van? - ismét csak a feje helyesel. - Csodálatos! Akkor most kérem, hagyjon még pár percet nekem, rendben? - az őr megrökönyödve hagy magamra.

És mielőtt bárki betámadna, nem, nem fenyegettem meg, csak kérdeztem tőle dolgokat. Amúgy sem bántottam volna, nem vagyok az erőszak híve, ha nem muszáj. Persze az más lenne, ha valaki párbajra hívna ki, merthogy ilyen is van. Engem még egyszer se hívtak ki, de Jiyunt már igen. Mint a családhoz tartozó személyként nekem is végig kellett néznem az egészet. Gyomorforgató volt a vér illata és látványa. Eléggé... hogy is szokták mondani? Igen, megvan! Brutális volt az a párbaj. Bátyám ellenfele életben maradt, de csak Jiyunon múlt, hogy megöli-e vagy sem. Igaz sokáig tartott a felgyógyulása démonként is, de legalább él. Hogy pontosan mit csináltak a párbajon? Legfőképp az erejüket fitogtatták egymásnak, feleslegesen. Mindkét fiú a saját képességével támadta a másikat. Bátyám a Sátán fiaként erősebb volt, és több képességgel rendelkezett, mint az átlag démonok nagy része. De a másik fiú, nos ő se volt a leggyengébbek egyike, még apánk is meglepődött a fiún. Hogy Jiyun miért hagyta életben a srácot, az még a mai napig is rejtély számomra. Lehet azért, mert megszánta, vagy mert szimpatizált vele, esetleg a kedves énje győzött a kegyetlen felett, ami akkor előjött belőle. Fogalmam sincs, de büszke vagyok rá, nem csak azért, mert megnyerte a párbaj, hanem mert nem ölte meg a másikat. Pedig minden joga meglett volna hozzá, és a szabály is úgy áll, legalábbis az egyik fele, de van alóla kibúvó. Ő megtalálta alóla a kibúvót és nem vált szörnyeteggé a szememben. Jiyunnak olyan képességei vannak, mint például a telekinézis, egyes emberek elméjét is tudja irányítani és még tűzet is tud gyújtani a gondolatával. Ezt a képességét nagyon irigylem tőle. És nekem mi jutott? Rombolás, és csak úgy, mint neki, a tárgyak mozgatása. Bár ez nem olyan nagy szám, erre a démonok legtöbbje képes. Elméletileg még nekem is kéne egy képességemnek lennie, de az még nem jött elő, nem volt mi előidézze, bármi is az. Ismerős az a szó, hogy kopogószellem? Nos, ezek mi vagyunk. Sok fajtársam szereti az emberekre hozni a szívbajt esténként. A srác, aki ellen küzdött, neki eléggé ritka adottsága volt. Le tudta lassítani az időt, ezt rendesen ki is használta testvéremmel szemben. Minjee... Hát, ő is a mai után ezek szerint képes elmét irányítani, legnagyobb sajnálatomra. Gondolataimból egy felénk közeledő szolgáló lány alakja szakít ki. Szemeimmel végig követem, míg megáll az egyik mamlasz felügyelőm előtt. Jobban kezdem el élezni fülemet, bár erre semmi szükségem nem lenne. Egyszerűen csak nem akarok közelebb menni hozzájuk. A lány szeme beszéd közben rám siklik, majd, mintha mi sem történt volna visszanéz az előtte lévő férfira. A férfi hátranéz rám, aztán vissza a lányra. Egy aprót biccent és a lány már előttem is terem, egyik pillanatról a másikra. Szemöldököm összeráncolva nézek a velem egy magas csajra, elmosolyodik és belém karol. Elkezd befelé húzni a kastélyba, én értetlenül, de követem. Szólásra nyitnám a szám, de csak leint. Mi a fene? Tudja ez egyáltalán ki vagyok? Ez eléggé nagyképűen hangzott, de hát azt se tudom ki ő, erre idejön és elkezd rángatni.
- Várj, előbb be kell érnünk Jiyun szobájába. - egy pillanatra megáll, hátranéz rám és egy ezer wattos mosolyt villantva továbbhaladunk.
- Ki vagy te? - a halál se fog várni, nem érdekel, hogy azt mondta.
- Mondtam, hogy várj! - megrázza a fejét, rosszallóan szorítja csuklóm köré ujjait.
A kanyart bevetve gyorsítani kezd a léptein, ezáltal nekem is loholnom kell utána. A folyosón minden szem ránk ragad, legyen az őrség tagja, vagy egy szolgáló. Több őrszem is utánunk indult, gondolom azt hitték bántani akar a csajszi, de mindig leintettem őket. Fivérem szobájánál lefékezett, kis híján nekimentem hátának, csuklómat is szabadon engedi, ezek után benyit a szobába. Se kopogás, se beszólás, se semmi előjel nélkül. Csak úgy besétál, mintha otthon lenne. Döbbenten figyelem a lány cselekedetét, és az, hogy bátyám szorosan magához ölelte az apró lányt jobban lesokkolt. Szám halk, pukkanó hangot adott ki, ahogy elvált egymástól az alsó és a felső ajkam. Most már valaki igazán megmondhatná mi a fészkes fene folyik itt! Csakhogy tisztázzuk; először is a csaj elráncigált magával, úgy viselkedett velem, ahogy eddig egy ember se tette, ismeri Jiyunt, sőt... Az előbb említett ember meg is szorongatta. Oké, akkor most ki is ez a lány? Testvérem végre rám is szentel egy kis figyelmet, ezt a hatalmas tényt abból szűröm le, hogy felém fordul. Amint meglátja arcom egy hangos nevetést hallat. Ez a félkegyelmű most tényleg kinevetett? Összeszűkítem szemeimet, megpróbálok rá minél csúnyábban nézni. A jelek szerint ez össze is jön, mert a nevetést abbahagyja, helyette csak egy apró mosoly marad.
- HaeSal, szeretném bemutatni neked egy jó barátomat, ő So Ra. So Ra, ő a húgom...
- Pontosan tudom ki ő, ódákat zengtél róla nekem. - vág bátyám szavába. Lehuppan az ágyra és kiterül rajta. - Annyiban tényleg igazad volt, hogy gyönyörű. De hogy lehet, hogy ő nem is tudott a létezésemről?
Egy párna repül Jiyun felé, aki reflexeinek köszönhetően könnyedén elkapja. Lazán vállat von, a párnát visszadobja az ágyra, ami pont So Ra feje mellett landol. Ez mind szép és jó, de a csaj nevén kívül semmit nem tudok, ez azért idegesítő.
- Megkérdezhetem, hogy mégis ki ez a lány? - pillantok tesómra.
- Megkérdezni megkérdezheted, de nem biztos, hogy válaszolok is. - elvigyorodik fintorom láttán.
- Viccesnek gondolod magad, nagyfiú? - indulok meg felé.
- Ó, de még mennyire! - feltartott kezekkel hátrál tőlem.
Nagy lendülettel ugrok neki, arcomat mellkasába nyomom és szorosan átölelem derekát. Meglepődik tettemen, de ennek ellenére készségesen ölel vissza. Körülbelül fél percig állhatunk így, mikor megunja. Elakar tolni magától, de nem hagyom, karommal szorosabban fogom közre.
- Oké, kislány, most már engedj el. - borzol bele hajamba.
Nemlegesen megrázom fejemet, fivérem felsóhajt és kezei máris mozdulnak derekam felé. Elkezd csikizni, hangosan röhögve eresztem el, de ő akkor se hagyja abba. Visítva rogyok össze a padlón, közben csapkodom karját, hogy fejezze be. Jiyun mellettem térdepel a földön, én hanyatt fekszek és várom a csodát.
- Na jó, elég lesz! - rántja el tőlem a fiút So Ra.
Hálásan pillantok a lányra, szemeimből a könnycseppeket kitörlöm, lábaimat törökülésbe húzom és úgy nézek fel rájuk. Megvárom azt, hogy Jiyun is letelepedjen valahova, majd kérdőn várom a választ a nemrég feltett kérdésemre. Bátyám mosolyogva néz rám, a mellette ülő lány pedig engem les érdeklődve. Hosszú világosbarna haja és ugyan olyan barna, mandulavágású szeme van, mint Jiyunnak. So Ra oldalra biccenti fejét, furcsa mosoly jelenik meg száján, szemeit kissé összehúzva figyel. Úgy néz ki, mintha koncentrálna, miközben engem mustrál, megváltozik testtartása. Az előbbi kis mosoly eltűnik, helyét homlokráncolás váltja.
- Hű! - nyögi ki. - Ez furcsa. Milyen sok érzés kavarog benned! Ez elképesztő! - Jiyun felé fordul. - A húgod egészen elképesztő.
- Tudok róla. - sóhajtja bátyám.
- Tessék? Miről van szó? - kíváncsiskodok.
- So Ra érzi azt, amit te. Igazán furcsa és bosszantó képesség. - morogja Jiyun.
A lány csak kuncog egyet, belebokszol vállába és tovább vigyorog. Érzi azt amit én? Ijedten kapom rá a fejemet, ezek szerint azt is érzi, hogy a szökést tervezem? Végtére is, ahhoz is érzést táplálok, méghozzá eléggé elszánt vagyok evvel kapcsolatban. Amint tekintetünk találkozik  rám kacsint, ez elég gyanúra ad okot.
- Szóval ott fent ismertétek meg egymást? - bökök ujjammal a plafon felé.
- Igen - felel So Ra. - Bár eléggé érdekes módon.
- Ezt hogy érted? - szemem kettejük közt ugrál.
- Ez már egy másik történet, kislány. - áll fel Jiyun.
Bólintva felállok, leporolom nadrágom, csakhogy csináljak valamit. Nyomok egy cuppanós puszit bátyám arcára, So Ra egy mosolyt küld felém, amit viszonozok. Egyik lábamat már kitettem az ajtón túlra, mikor eszembe jutott valami. Kicsit hátrébb fordulok törzsemmel, hogy rá tudjak nézni bátyámra.
- Biztos, hogy holnap reggel elköszönsz tőlem? - bizonytalan vagyok, ezért kérdeztem.
- Biztos - biccent egyet és én már kint is vagyok a szobájából.
Lassan, ráérősen haladok vissza szobám felé, agyamban a szökésem tervei sorakoznak. Az első és legfontosabb dolog, hogy nem szabad meglátniuk, aztán jön a sorban, hogy pirkadatkor, mikor őrségváltás van akkor lógok ki. Ha nem veszik észre az akciómat minden menni fog, mint a karikacsapás. Csak el kell jutnom a kapuig és onnantól minden rendben lesz. Ugye? Izgatottság futott végig rajtam a gondolatra, hogy nemsokára eltűnök erről a mocskos, rossz emlékekkel tele lévő helyről. Mosoly terült el arcomon, amint realizáltam, hogy látni fogom őt, nemcsak a tükrön keresztül, hanem a való életben is. Ha nem is állhatok elé, majd távolról figyelem, ahogy eddig is tettem, de azért ez mégis más lesz. Hiszen ott lesz mellettem, pár méterre tőlem! Mosolyom arcomra fagyott, mikor átléptem a küszöböt a birodalmamhoz. Életem talán egyik legrosszabb képe fogadott odabent, pontosabban inkább az egyik legrosszabb rémálmom. Minjee a székemben ült, lábai az asztalomon bokában keresztbe téve, a tükröm a kezében. Jöttömre felpillantott, majd, mintha ott se lennék folytatta előző tevékenységét, vagyis nézte a tükröt.
- Igazán cuki pofija van a srácnak, kár lenne, ha valami baj történne vele. - vicsorít fel álló alakomra. - Ugye egyetértünk ebben, drága unokahúgocskám?
A kezében tartja a legdrágább kincsemet, ami éppen egy számomra fontos embert mutat. A tükröt arcom felé fordítja, így pontosan  látom mit csinál éppen. Beletúrt szőke hajába, pajkos és éppen látszódó mosoly van szája sarkában. Egy villanás. Pozíciót vált, ujjait kiveszi hajszálaiból, a mosolya eltűnik, helyette ajkába harap, szemével oldalra sandít. Megnyugtat a tudat, hogy semmi baja. Még. Az előttem ülő szörnyetegre félve néztem vissza, felállt a székről és magassarkújában elém topogott.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz... - kezdem fenyegetésem, de mutatóujját számra teszi.
- Ó, szóval megtaláltam a kis HaeSal gyenge pontját! - boldogan tapsikolni kezdett. - Csodás dolog történt velem! Viszont most nem ezért jöttem. - komorodott el. - Tisztában vagyok vele, hogy rájöttél, közöm volt a lányhoz. De nem mondtad el senkinek, ugye? - biccentettem. - Remek! Akkor van egy ajánlatom számodra.
- Nem megyek bele a piszkos játékaidba. - államat leszegem, szempillám alól pislogok rá.
- Hidd el kedvesem, belefogsz menni. - megpaskolja arcomat. - A feltételek egyszerűek; te nem beszélsz senkinek, arról, amit tudsz, én pedig nem bántom a kölyköt. - szemével az asztalra elhelyezett tükör felé int.
- És mégis mivel menjek biztosra, hogy tényleg betartod ezt?
- Úgy, hogy én mindig betartom a szavamat. - csontos, hideg ujjaival megcirógatta orcámat.
- Nem bízok benned, de... - a szavak nehezen jöttek a nyelvemre. - az ő biztonsága miatt, legyen. Benne vagyok!
Minjee egy pillanatra lefagyott, aztán perceken át tartó, könnyed nevetésbe kezdett. Tényleg nem bíztam benne, de az ő érdekében bármit megtettem volna, és ezt magam sem értettem. Hisz nem is ismerem! Furcsa érzés volt ez, mintha millió apró kis pillangó akart volna kiszakadni belőlem, féltettem és óvni akartam mindentől, amitől csak tudtam és lehetett. Unokanővérem abbahagyta a hahotázást és végre megint komoly lett.
- Azonban, ha elköpöd magad, a fiúnak vége. Volt, nincs. Értetted? - szeme fenyegetően villant.
- Tisztában vagyok vele.
- Nos, ennyi lett volna. Öröm volt veled egyezkedni, majd még látlak! - még egyszer végigsimított arcomon, aztán felszívódott.
Nyöszörögve rúgtam le lábamról cipőmet, a megágyazott ágyamra ugrottam, fejemet párnámba dugtam. Szörnyülködtem a nemrég elhangzottakon, és azon, hogy én voltam olyan hülye, hogy belementem. De hát az ő testi épsége forgott kockán, nem volt más lehetőségem! Az ajtómon való kopogtatás rántott vissza a valóságba. Először az futott át az agyamon, hogy Minjee jött vissza, de ezt egyből el is vetettem. Ő, ha kell rám rúgná az ajtót... Végül, mikor nem tudtam megállapítani mégis ki emberfia lehet az, engedélyt adtam neki a bejövetelre. A bátyám által nemrég megismert So Ra dugta be elsőként a fejét, majd egész testtel állt ágyam mellett. Felültem, hátamat az ágytámlának támasztottam és kíváncsian lestem a jövevényt. Ő viszont nem velem volt elfoglalva, hanem a szobámmal, szeme minden egyes zeg-zugot végigvizsgált, semmi nem hagyta el a figyelmét.
- Leülhetek? - hangja halkan csengett a tágas térben.
- Persze - arrébb araszoltam, hogy ő is elférjen.
Leült az ágy szélére és onnan bámult tovább, ami egy idő után zavarba ejtő volt. Szégyenlősen sütöttem le a szemem, nem mertem ránézni, kerültem a szemkontaktust.
- Zaklatott vagy, igaz?
- Honnan tudod? - rácsaptam a homlokomra, mikor eszembe jutott a képessége. - Bocsi, hülye kérdés volt,
- Engem nem zavar. - ránt egyet vállán. - Csak szokatlan, hogy ennyi érzelmet érezzek valakinél. Az emberek többségének alig vannak érzéseik. A szerelem, szomorúság, csalódottság és féltékenység ami náluk szóba jöhet. De te! Nálad van minden. Izgatottság, zavartság, düh, szeretet. És ezt fantasztikusnak tartom, tetszik ez az érzés.
- Miért olyan nagy szám ez? - értetlenkedek.
- Mivel te konkrétan be vagy ide zárva nem tudod milyen  az emberek között. De mi, többiek tudjuk. Te azt hiszed vattacukor felhőkön ugrálnak, és cukor kastélyokban élnek. Mi viszont tudjuk, hogy nap, mint nap ölnek, hazudnak, lopnak és van olyan is, akinek tető nincs a feje felett.
- Úgy beszélsz, mintha soha nem jártam volna fent, és soha nem tapasztaltam volna a rossz oldalát a fenti létnek. Pedig minden bizonyára tudod mit történt velem és anyámmal odafent, Jiyun biztos elmondta, amilyen szoros barátságban vagytok. - hangom megvető volt.
Mentségemre szóljon, soha nem szerettem, ha úgy kezelnek, mint egy tudatlan kisgyereket. Tudatában voltam annak, hogy mi folyik a Földön, hogy milyenek az emberek. Én is tapasztaltam! Rosszkedvem egyik percről a másikra bukik felszínre belőlem, kikényszerítették belőlem, hogy megint emlékezzek arra a napra. Életem legrosszabb napjára, legnagyobb hibájára. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, ennek tetejében apám is megutált. Mégis kinek lenne jó kedve, ha vissza kéne emlékeznie a szerettei elvesztésére?
- Tudom mi történt. De ne hidd, hogy örökké sajnálni fognak ezért téged. Jobb lenne, ha szembenéznél a tényekkel, avval, hogy meghalt. Örülj neki, hogy te élsz. Lépj tovább!
Szavai marták szívemet, mint a sósav. Dühös lettem, nagyon dühös. Testem megremegett, ahogy próbáltam elfojtani haragomat, evvel együtt erőmet is. Szemgolyóim elkezdtek égni, éreztem, hogy kezd fogyni az önuralmam, libabőrös voltam, minden valószínűség szerint a testhőmérsékletem is megnőhetett.
- Menj ki! - lihegem. Nem mozdul helyéről, érdeklődően nézte mi történik éppen velem. - Menj már!
Hangom megemelésére talpra áll végre, elsétál a nyílászáróig és ott megáll. Szemeim feketesége meghökkentették, megrázta a fejét.
- Szóval ilyen a Romboló Hercegnő, mikor átváltozik! Bámulatos! Megtisztelve érzem magam, hogy láthattam ezt az oldalad is, ami ritkán jön elő. Örültem a szerencsének. - meghajolt és avval együtt elhúzza a csíkot.
Kezeim ökölbe szorultak, mindenemmel azon voltam, hogy ellenálljak a másik énemnek. Foggal, körömmel küzdöttem, tulajdonképpen saját magam ellen. Romboló Hercegnő... Rég hallottam már, hogy valaki ezt mondta volna rám, soha nem is akartam újra hallani. Utáltam ezt az énem, eddigi életem során kétszer jött elő, mindkétszer iszonyúan feldúlt, ingerült és búval bélelt voltam. Úgy látszik So Ra és a köztem lévő kapcsolat sem lesz túl fényes. Még hogy lépjek túl! Örüljek, hogy élek? Élet ez egyáltalán? Ahogy So Ra is fogalmazott, be vagyok zárva, ez nem élet. Jiyun nem fog örülni ennek, hogy vitatkoztunk, és én se örülök, hisz szimpatikus volt, addig a pillanatig. Testem már kevésbé remegett, ahogy kezdtem lenyugodni, látószervem sem égett, a testhőm is ismét normális lett. Felegyenesedtem, az asztalhoz csoszogok, tenyereim közé fogom a tükröt, úgy érzem ez tud jelen pillanatban a legjobban lenyugtatni. Visszaslattyogok nyughelyemhez, kinyúlok rajta, oldalamra szenvedem magam, aztán azt teszem amihez a legjobban értek; meredten kukkolom a szőke fiút. Ez az az egy dolog amit életem végéig megtudnék tenni, mindennap, anélkül, hogy megunnám. Ha esetleg nem sikerül a szökésem, ezt fogom csinálni. De fel fogok jutni, ebben biztos vagyok, hiszen fel kell jussak, addig úgysem nyugszom majd, ebben biztos vagyok.

3.rész

Boldogság tölt el mikor meglátom azt az ismerős arcot magam előtt. Végre nem a tükörből látom őt, hanem személyesen. Az az édes mosoly most is ajkain játszadozik. Ahogyan rám néz, elhiszem, hogy én is ember vagyok. Viszonozom mosolyát és egy percre behunyom a szemem. Átélem a pillanatot, azt, hogy végre boldog vagyok, hosszú idő óta. Szemeimet kinyitva elpárolog az arcomról a mosoly. Egyenest farkasszemet nézek a velem pár centire lévő fiúval. Csillogó szemei fel és alá pásztázták arcom minden egyes zugát. Ajkaim pukkanó hangot kiadva váltak el egymástól, mikor végignyalt puhának tűnő párnácskáin. Még egyszer szemeimbe nézett, majd, szinte fekete szemei szétvált számon akadt meg. Ez nem lehet a valóság, ugye? Itt áll előttem, teljes életnagyságban és engem vizslat. Olyan természetfelettinek tűnik arcával és testtartásával. Tejfehér bőre elvakító, mégis a feketének látszódó barna szemei valami vadságot adnak neki barátságos kinézete mellett. Arcát, mintha valaki csak megfaragta volna, ilyen lenne egy tökéletes ember? Jobb kezét arcomra helyezte én pedig kezébe nyomtam fejemet. Igazi tenyérbe mászó vagyok előtte, a szó szoros értelmében. Pedig nem szokásom ilyeneket csinálni. Szemei gonoszan villantak egyet, fehér fogait megmutatva vigyorgott. Kezét a tarkómra csúsztatja, közelebb von magához. Szemeim kidüllednek és, ha valaki tarkómra csapna biztos kiesnének. Minden olyan gyorsan történt, reagálni se volt időm. Párnácskái letámadták ajkaimat, melyek még mindig elvoltak válva egymástól. Nyelve könnyedén átcsusszant az én nyelvemhez. Szemeim még jobban kinyíltak, meg se moccantam. Ez most tényleg a valóság lenne? Tényleg megcsókolt volna? Ez nemcsak az elmém szüleménye? Az endorfin szétáradt ereimben és belemosolyogtam az általa kezdeményezett csókba. Kezeimet nyakára helyeztem és készségesen viszonoztam gesztusát. Valóságosnak tűnt, hisz éreztem ajkait az enyémeken, az érintését, ahogy ujjaival a hajamba túr és közelebb húz magához. Másik kezét derekamra rakta, már egy gombostű se fért volna el közöttünk. Csókunkat megszakítva nevet egyet, ezután átölel, fejét hajamba fúrva szuszogott bele. Fejét úgy helyezte el, hogy enyhén, de szája érintse fülem. Megharapta fülcimpám, majd teljesen fülemhez hajolt. Kirázott a hideg, ahogyan lehelete megcsikizte nyakamat. A mögötte elterülő zöld füvet veszem szemügyre, eddig még meg se néztem hol vagyunk. Egy parkban, ahol rajtunk kívül nincs senki - romantikusnak is mondhatjuk.
- Ideje felébredni, nem gondolod? - suttogja hallójáratomba,
Szemöldököm összehúzva hátrálok el tőle. Annyira ismerős a hangja, mégse tudom beazonosítani. Gyanakodva mérem végig, a körülöttünk lévő hely megváltozik, a sötétség veszi át helyét.
- Hogy mondtad? - kérdezek vissza.
- Ébredj fel, itt az ideje már. - vigyorog felém.
Az előttem lévő fiú egyik pillanatról a másikra eltűnik. Szemeimet lehunyom, nem akarom látni mi történik. Fülemben a vérem zúgását hallom csak. Arcomhoz egy kéz nyúl - egy hideg és rendkívül csontos kéz. Azonnal rájövök, hogy ez nem Jiyun meleg és hatalmas mancsa. Lassan pislogok a mellettem lévő személyre, és amint elér az agyamig ki van mellettem kiugrok az ágyból. Vendégem féktelen nevetésben tör ki, míg én csak szótlanul bámulok rá.
- Milyen volt az álmod? Tetszett? - amint abbahagyta a nevetést ezt kérdezte.
Az álmom? Mit tud ő arról, hogy mit álmodtam? Egyáltalán honnan tudja, hogy álmodtam-e? Kimászik az ágy végére és lábait keresztbe teszi.Végig nézek rajta, a lábától kezdve, a mellkasán keresztül, az arcáig. Csinos, sőt mi több. Minden férfi a lába előtt hever, annyi a gond, hogy velejéig romlott. Van az a mondás, hogy kívül édes, belül férges. Ez tökéletesen illik rá.
- Mit tudsz az álmomról? - végül feladtam a némaságomat.
- Mit is tudok? - gondolkodik el. - Megvan! Azt, hogy én irányítottam. - von vállat könnyedén és mosolyog hozzá.
Hogy ő irányította volna? Majdnem nevetésben török ki, de a helyzet megkívánja, hogy komoly maradjak. Micsoda képtelenséget hadovál! Még, hogy ő, na persze.
- Ugye tudod, hogy képtelenség elhinni amit mondasz? - förmedek rá.
Mosolya eltűnik arcáról, helyét a dühös arca veszi át. Ha most bárki azt mondaná nekem, hogy éppen azt tervezi miképp öl meg engem, elhinném neki. Nem volt boldog neki szegezett kérdésemtől.
- Képtelenség? Azt hiszed hazudok? - rám vicsorog. - Mit is mondott az a ficsúr? "Ébredj fel, itt az ideje már."? Ugye ezt mondta? Persze, hogy ezt mondta.
Ahogy kimondta már pörögtek is az agyamban a kerekek. Minél többet gondoltam erre, annál világosabb lett a dolog. Minjee most az egyszer életében nem hazudott nekem. Így már az is sokkal érthetőbb miért volt ismerős a hangja. Mert Minjee hangját hallottam, férfiasabb változatban. Fejemet lehajtom, nincs gusztusom ránézni se. Soha nem fogom megérteni mégis miért jó neki az, hogyha tönkretesz.
- Még mielőtt megkérdeznéd miért csináltam. - szólt hozzám. - Mert látni akartam az arcodat. Vicces volt, hogy minden egyes pillanatát az álmodnak én irányítottam. És mikor erre rájöttél mindent megért. Olyan kis szerencsétlen vagy, elesett kis árva. Sajnálatra méltó, de vicces látni az arcodat mikor csalódsz.
Amint felállt az ágyról kopogtak az ajtón, ezáltal megakadályozva azt, hogy válaszoljak neki valamit. Miután engedélyt adtam a jövevénynek arra, hogy bejöjjön meghajolt előttünk aztán rám nézett, Minjeet figyelmen kívül hagyva. Magas, széles vállú, helyes arcú fiú állt velünk szemben. Még nem láttam ezelőtt, szóval új arc lehetett. Imponált nekem, hogy velem törődik nem Minjeevel. Bár ez érthető, hisz én hozzám jött.
- Az apja üzeni, hogy menjenek reggelezni. - ekkor pillantása egy másodpercre a mellettem állóra siklik. - És, hogy a hölgy is tartson önökkel.
- Köszönöm. - rámosolygok.
Ő pedig rám fintorog. Komolyan rám fintorgott, aminek következményeképpen abbahagytam a mosolygást. Hát ez kínos és eléggé rosszul esett. Tény és való, hogy nem vagyok világ szépe, de azért nekem is van önbecsülésem ezzel kapcsolatban. Még egyszer meghajolt és távozott köreinkből.
- Hát, nekem mennem kell. Remélem nem gond, hogy nélkülöznöd kell a társaságom. - a mondandója végére szája szélét lefelé görbíti.
- Ha tudnád mennyire nem... - morgok magam elé.
Mint aki jól végezte dolgát kisétált szobámból, engem egyedül hagyva. Egy mélyről jövő sóhaj szakadt ki torkomból. Lassan asztalomhoz csoszogtam és a tükröt a kezembe vettem. Békésen alvó arcra vártam, de ehelyett mást kaptam. Habár szemei csukva voltak, de nem volt békés. Szemeit összeszorította, szemöldökét összeráncolta, és mellé még grimaszolt is. Úgy látszik nála sincs minden rendben, órákig eltudtam volna nézni, de nem lehetett. A tükröt visszatettem a helyére és úgy ahogy voltam megindultam az étkezőbe. A folyosókon több szolgába is belefutottam, akik illedelmesen meghajoltak. Ahogy elhaladtam bátyám szobája előtt zaj szűrődött ki, kíváncsi természetemnek köszönhetően pedig megnéztem mi az. Ámbár erre nem számítottam... És hiába nem bántottam egyszer se egy szolgát se, azért neki lekevertem volna egy pofont. Az egyik lány éppen Jiyun dolgai közt kutakodott, amint észrevett az éppen kezében tartott nyaklánc kiesett kezei közül. Ijedten pislogott rám, enyhén remegett. Nyugodt természetemet egy szempillantás alatt elfújták. Erősen megragadtam a karjánál fogva, és magam után ráncigáltam az étkezőig. Ahogy átléptem az ajtón minden szem rám ragadt. Apám és bátyám döbbent volt, míg Minjee lefagyott mikor meglátta mögöttem a lányt. Magam elé rántottam, de a lendülettől elesett és a padlón végezte.
- És most kérlek mondd el nekik is mit csináltál! - Jiyun feláll a székéről és elindul felém.
A lány csak lefelé nézett és meg se szólalt. Ránéztem Jiyunra aki összeszűkített szemekkel nézett rá. Sejthette, hogy nem véletlenül viselkedek így a lánnyal; valamivel kiérdemelte.
- Nem hallom, hogy mondanád! - mordultam rá. - Vagy esetleg azt akarod, hogy én mondjam el?
A lány végre felnézett, de nem rajtunk állapodott meg tekintete, hanem Minjeen, akire egyfajta segélykérően nézett. Hátranéztem a vállam felett Minjeere, aki csak megrázta a fejét. Apa hátradőlt a székben és keresztbe tette karjait. Ő is kíváncsi volt mi válthatta ki nálam ezt a reakciót.
- Még ma elmondjátok mi történt? - Jiyun kezdte elveszteni a türelmét.
- Menj és nézd meg a szobádat.
Elindult megnézni, persze egyedül. Azért kíváncsi lennék milyen fejet vág mikor meglátja a szobáját, amiben mintha bombát robbantottak volna. A lány szája lekonyult, sírásra állt - rájött arra, hogy ezt nem ússza meg következmények nélkül. Karjaimat összefontam mellem alatt és türelmesen vártam míg testvérem visszaér. Türelmesen? A fenéket! Tudni akartam mit gondol erről és hogyan dönt a lány sorsa felől. Idegesen doboltam lábammal, szemeimmel unokanővéremet vizslattam. Gyanús volt, hogy tőle akart segítséget kérni és ő csak megrázta a fejét. Komolyan olyan hülye, hogy lebuktatja magát... Apa megköszörülte torkát, figyelmemet magára terelve. Mondani készült valamit, többször is nekiakart kezdeni, de mindig ott lyukadt ki, hogy mégse szólalt meg. Mióta ilyen? Az ajtó kivágódott és testvérem villámokat szóró szemmel, nagy léptekkel közelített a már álló személyhez. Megragadta két vállánál fogva és kicsit megrázta. Minjee azonnal talpra szökkent.
- Mit kerestél te ott? - sziszegte a lány arcába. - Nem hallasz?
Ez volt az, amire én is kíváncsi voltam. Unokatestvérem idegesnek tűnt és fel volt dúlva, az asztalra támaszkodott. Erősen szorította a szélét, eközben szemeivel próbált megölni engem. Ezek szerint köze lehetett a vallatotthoz. Teljes testtel felé fordultam és vártam, hogy nekem ugorjon. De nem mozdult.
- Te... - hangom rekedt volt. - Hozzád tartozik? - böktem tesómék felé.
- Dehogy tartozik! - gyorsan választ kaptam.
Szóval tényleg ennyire hülye, hogy a saját csapdájába sétál? Az előbb még csak gyanakodtam, de most már biztos vagyok ebben. Bólogatok egyet és leülök az asztalhoz. Innentől már egyetlen és pótolhatatlan testvérem gondja ez. Még mindig annak a hölgyeménynek a vállait szorongatta. Választ várt, de nem kapott.
- Vigyék innen! - kiáltott ki. - Engedjék szabadon... És, ha még egyszer a kastély közelébe jön gondoskodjanak róla.
Két pasas jött be érte és két oldalt megfogva a lány karját kivezették. Ennyivel elengedte? Most tényleg megkönyörült rajta? Nem hiába, az én bátyám! Mindig ad valami okot rá, hogy jobban tiszteljem, és minden egyes ilyen tettével egyre magasabb lesz a szememben. Szerintem lassan magasabb már nem is lehetne. Helyet foglalt mellettem a bal oldalamon lévő székben. Minjee is megnyugodni látszott, már visszatelepedett előző helyére és engem se gyilkolt a szemével, annyira... Apa rákönyökölt az asztalra és pont ebben a pillanatban hozták meg az ételeket is. Éppen időben, kezdtem éhes lenni, aminek gyomrom hangot is adott; hangosan korgott egyet, szinte reflexből odakaptam kezeimet, hátha evvel lejjebb halkítom. Természetesen ez a gyenge próbálkozásom nem ment semmire, ugyanis ugyan olyan hangos maradt. Amint letették elém az én adagomat azonnal nekiláttam. Garnélarák és saláta reggelire? Könyörgöm, nem lehetett volna egyszerűen valami kevésbé elegáns? Apa evés közben engem figyelt, minden mozdulatomat figyelmesen leste. A kajámmal hamar végeztem, a tényért arrébb toltam, elégedetten dőltem hátra a székben. Az asztal másik oldalán unokatesóm még mindig evett, apu az asztal végén összeráncolta homlokát, erőteljesen gondolkozott, a mellettem lévő idióta - persze csakis jó értelemben - pedig telefonozott,
- Mit akarsz ennyire elmondani? - intéztem apámhoz szavaimat.
- A Zhang család... - mindenem megfeszült a név hallatán. - Két nap múlva jönnek hozzánk egy ebédre, melyre az örökös is jön. Leegyszerűsítve lesz egy randid az örökössel. Ma reggel jött a hír.
Éreztem, hogy minden amit pár perce leküldtem a gyomromba visszaakar jönni. Rosszul lettem ettől a bejelentéstől. Minél előbb el kell tűnöm innen! Igen, pontosan ezt kell tennem!
- Köszönöm a reggelit. - álltam fel. - De én most visszamegyek a szobámba.
És úgy, mint előző nap, szinte minden ajtót kiszakítottam a helyéről. Iszonyatosan mérges vagyok, megint. És ismételten mi miatt? A rohadt kényszer esküvős hülyeségük miatt... Megmondtam, hogy nem fogom hagyni, és mégis próbálkozik vele? A velem szembejövő személyzet nem győzött arrébb ugrálni az utamból. Egy gyors és durva mozdulattal töröltem ki szememből a dühöm által produkált könnyeimet. Legszívesebben most tűnnék el erről az átkozott helyről, de nem tehetem. Szobám ajtaját hangosan csaptam be magam mögött. Ami azonnal szembetűnt a kicsinek nem mondható szobámban az az, hogy nem volt széttúrva az ágyam. Szóval már voltak is itt. Sóhajtva léptem ezen a napon már másodjára a tükrömhöz. Úgy látszik volt elég ideje felkelni és rendbe szedni magát. Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy ez nekem nem sikerült. Minden bizonnyal kócos vagyok, és még mindig csak egy szál pólóban feszítek, ami a térdemig ér. Igencsak előnyös egy olyan lánytól, mint én. De kit érdekel? Senki fontos nincs itt, akinek ki kéne öltözzek. Mégiscsak kezdenem kéne magammal valamit, nem lehetek így egész nap. Talán mielőtt fújtatva bejöttem ide, elmehettem volna átöltözni. Egy elégedetlen nyögés szökött ki torkomon, és ismételten elhagytam rejtekhelyem. Már sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint mielőtt elrohantam volna az étkezőből. Az ismerős folyosókon gyorsan keresztül haladtam és a szobába beérve egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a ruháimhoz mentem. Egy fehér inget, egy világos farmert vettem fel, ezekhez még egy fekete tornacipőt húztam lábamra. A célnak tökéletesen megfelel, én legalábbis így gondolom. A hajammal is kezdtem valami, kifésültem és hagytam, had omoljon vállaimra. Szobámba visszagaloppozva bátyámat az íróasztalomnál lévő székben találom, kezében a tükrömmel. Érdekesen figyeli, észre se veszi jöttöm. Mosolyogva megrázom a fejem, mellé lépkedek és kiveszem kezei közül a tárgyat, erre már rám figyel. Leteszem a számomra sokat érő tükröt és lehuppanok ágyam szélére. Jiyun a székkel felém fordult, mosolyogva végignézett rajtam.
- Jiyun, legyél jó bátyó és mesélj nekem az emberekről! - vigyorgok rá. - Mit csinálnak? Milyenek? Mennyire másabbak a szokásaik, mint amiket mi csinálunk? Milyen a fenti világ?
Jiyun kikerekedett szemeket meresztett rám, aztán megvonta a vállát. Beletelt egy kis időbe a válasz, gondolkodása miatt.
- Várj! Azt mondod, hogy eddig nem voltam jó bátyád? - szólalt fel hirtelen. - Ezért még kapsz, te kis hálátlan... Hogy mégis mit csinálnak? Változó, mindegyik ember mást. De ez attól is függ miben nézzük, hogy munkában vagy úgy általánosan. Az is változó, hogy milyenek, van aki kedves, és van aki kevésbé és vannak olyan is, akiknek a hangulatától függ milyen. - sóhajt egyet és lehajtja a fejét. Lehetséges, hogy van ilyen ismerőse odafent? - Semmivel nem tér el az ő szokásuk a mi szokásainktól, ugyan azokat a napi rutinokat hajtják végre, mint te vagy én. - felnézett rám. -  A fenti világ kegyetlen. Nem számít mi vagy, vagy ki vagy, ha útban vagy félretesznek, játszadoznak veled és ők ezt élvezik. Az emberek néha rosszabbak, mint mi. Gonoszak, sötét gondolatok vezérlik őket és nem a jó emberek vannak többen, sajnos. Persze itt is, mint bárhol máshol van kivétel. Vannak jó emberek is. - halkul el a végére. Talán ezt nem kellett volna megkérdeznem..
- És te hol élsz? Mármint.. Melyik kontinens és melyik ország? - hozakodok egy másik témával.
- Kettőt találhatsz! - mutatott végig magán.
Alaposan végignéztem arcát, na mintha nem tudtam volna hogyan néz ki. Még soha nem érdeklődtem tőle arról, mégis hol van ő az emberek között. Szemei mandulavágásúak voltak és nagyon sötétbarna, bőrszíne kicsit barna, haja színe pedig fekete.
- Szerinted tudom mégis hogyan néznek ki fent az emberek? Kontinensek szerint? Tudod jól mikor voltam utoljára fent. - fintorgok rá.
- Hae Sal, komolyan nem tudod? - néz rám kérdőn.
- Ha tudnám a választ már megmondtam volna, nem gondolod? - kérdeztem rá.
- Ázsiában vagyok, azon belül pedig Dél-Korea.
Ó, szóval akkor ilyenek az ázsiaiak, ezt jó tudni. Bólintok egyet, tudtára adva, hogy értettem. Annyira felszeretnék menni vele és megnézni milyen fent. A levegőt számon fújom ki, magam elé meredek. Valahogy fel kell jussak, a találkozó előtt, ami két nap múlva lesz esedékes. Megfogom oldani, még ha nem is egy tökéletesen kivitelezett terv és szökés lesz.
- Igazából szólni akartam valamiről, azért vagyok itt. - motyogta. - Holnap visszamegyek az emberekhez. Szóval megint egy ideig nem leszek itt, de bírd ki, jó?
Máris visszamegy? Igazából három napja jött vissza, nem is igazán szokott sokáig itt maradni, de mire vissza jön az szokott lenni 1 - 2 hónap. Persze volt már olyan, hogy előbb jött vissza, vagy később, mind a kettő benne van a pakliban. És most az egyszer örülök is neki, hogy elmegy, hisz úgyis megyek utána. Na, meg nem lesz aki megakadályozzon, az őröket kivéve. Ezért kell őrváltáskor mennem, akkor könnyebben ki slisszanhatok a kastélyból. Egy pontja már megvan a tervnek, már csak a többi kéne. Minél hamarább, mert sürget az idő...
- Kifogom bírni. - úgyse sokáig leszek még itt - tettem hozzá magamban.
- Akkor oké! Ígérem, hogy most előbb fogok visszajönni, főleg, hogy itt van Minjee... - a mondat végén a nevet elmorogta. - De viszont én most megyek, össze kell szednem magam. Reggel indulok, de előtte még elköszönök, ebben biztos lehetsz.
Feltápászkodott helyéről, elém sétált, nyomott egy puszit a homlokomra és kiment. Jaj, Jiyun, ha tudnád mire készülök... Kevésbé lennél ilyen jó hozzám. Este kéne mennem, vak sötétben, vagy mikor már pirkad?  Mikor pirkad, akkor könnyebb lenne, még látnék is valamit. Gyerünk már, Hae Sal, találj ki gyorsan egy tervet!

2.rész

Szemeimben könnyek gyülekeznek. Bátyám feláll helyéről, majd heves veszekedésbe kezd apánkkal. Nem is figyelek rájuk, csak a szőke hajú, barna szemű fiún jár az agyam. Ezek szerint soha nem találkozhatok vele? Nem, ezt nem hagyom annyiban! Óvatosan feltápászkodom, szemeimből a maró könnyeket kipislákolom, közben apám felé egy mosolyt küldök. Nem fog tönkretenni, nem engedem meg neki ezt az örömet.

- Nem vagyok hajlandó ebbe belemenni! - mosolygok még mindig. - Nem fogsz kedved szerint ráncigálni, mint egy marionett bábut.

Apám arcáról a vigyora lefagyott, helyét a düh váltotta fel. Tudtam, hogy nem bánthat, hisz mellettem áll a bátyám, aki erősebb nála, így bármikor megvédene tőle. Ráadásul én se vagyok utolsó erőügyileg, hiába van az erőm nagy része elzárva, csak úgy, mint Jiyunnak is.

Apám megindul felém, de bátyám útját állja, evvel engem teljes takarásba vonva. Vagy egy és fél fej különbség van a bátyám és köztem. Az asztalnál ülő férfiak mind ledermedve ültek, várták mi lesz ennek a folytatása. Igazából én se tudom pontosan mi lesz ennek a végkimenete, viszont abban biztos vagyok, hogy semmi nagydolog nem fog történni.

Kihajoltam bátyám takarásából és apám arcát kezdtem szemügyre venni. Nem volt boldog, mi több - rávicsorgott bátyámra. Mély levegőt vett, majd rám nézett, szemei feketén izzottak – nagy dühe jelképeként. Lassan és megfontoltan lépkedett vissza az asztal felé, közben bátyám hátrafordult felém, majd megindult kifelé. Megfogta a csuklómat, nem szóltam semmit, csak követtem.

- Miért nem tudtál volna csöndben maradni? A kurva életbe, kell ez nekem a nyakamra? - fújtat maga elé. - Ha kussolsz nem lett volna ez!

Még képes engem hibáztatni? Ők akarnak mindent rám erőszakolni! Egyenesen a szobám felé vettük az irányt. Az ajtómat kinyitva belökött rajta, majd utánam belépve becsapta az ajtót. Zakóját levéve az íróasztalomnál lévő székre dobja, nyakkendőjét leveszi, az inge felső három gombát kigombolja, majd végezetül az inge ujját feltűri könyökéig. Háttal elterül ágyamon, míg én az asztalon lévő tükörhöz lépek. A tükör felé hajolok és kémlelni kezdem a benne történteket. Éppen esznek - igen, többen is vannak. Próbálom felmérni mégis hány fiúról lehet szó, de lehetetlennek bizonyul, mivel mindig mocorognak, többen is elhaladnak, van, hogy ugyan az. Abban biztos vagyok, hogy hétnél többen vannak egy fedél alatt.

Mosolyogva fordulok bátyám felé, de mosolyom azonnal lefagy, amint meglátom, hogy elaludt. Sóhajtva csoszogok ágyamhoz, majd fekszek be bátyám mellé. Felé fordulok és arcát kezdtem piszkálni annak a reményében, hogy felébred. Morogni kezd, jobb szemét felnyitja, és igen csúnyán néz rám. Hatalmas vigyor költözik arcomra, ezt követően felkönyökölök és úgy folytattam bátyám halálra piszkálását. Elkapja csuklómat és az ágyhoz szorítja, fölém kerekedik és combjaimon helyezkedik el.

- Mi a francért nem tudsz aludni hagyni? - morogja arcomba.

Bágyadt vigyoromat látva sóhajt egyet, lemászik rólam és a hátára fekszik. Kapva az alkalmon mellkasára fekszem, ahol szívverését hallgatom. Mindig is közel álltunk egymáshoz, talán nélküle már megőrültem volna. Felnézek rá, mire egy kedves mosolyt küld felém. Fejét a plafon felé irányítja, szemeit becsukja, és már aludna is, ha hagynám.

- Jiyun, ugye egyszer majd felviszel engem is? - kérdezem halkan.

- Miért akarsz te annyira felmenni? - kérdez vissza.

Nem válaszolok semmit, csak felállok és az asztal felé veszem az irányt, a tükröt felveszem és visszaindulok az ágyhoz. A kezébe nyomom a tárgyat mire érdeklődve méregeti azt. Arcán először a meglepettség, utána a felismerés lesz úrrá. Nagy lendülettel ül fel az ágyon, nem értem mi baja lett hirtelen. Szemeit rám mereszti, mintha valami szörnyű dolgot tettem volna.

- Mi bajod? - teszem fel az engem legjobban érdekelt kérdést.

- Mit akarsz te egy embertől? - néz fel álló alakomra.

Kérdése meglep, de egyben elgondolkodtat. Mit is akarok én tulajdonképpen tőle? Ha fel is mennék és sikeresen megtalálnám, mit mondanék neki? Azért mégse állhatok elé avval, hogy hónapok óta figyelem, a Sátán lánya vagyok és csak miatta szöktem meg. Őrültek házába zárnának, ráadásul még valami perverz zaklatónak tűnnék. Fejemet fogva ültem le bátyám mellé. Nem is tudom mit gondoltam, ez a hely nincs túl jó hatással rám, itt a saját vesztembe rohanok. Felemelem fejem bátyám felé, aki még mindig várta kérdésére a válaszomat.

- Nem tudom, nem tudom… Rohadtul nem tudom. Csak úgy megfogott benne valami. Sokkal másabb, mint az itt lévőek - motyogom magam elé.

- Persze, hogy másabb! Hiszen ember, ne legyél hülye! Még én se tudlak minden szarból kirángatni! - emeli fel hangját.

Soha nem kiabált velem, egyszer sem. Szemeimet lesütöm és az ölemben helyet foglaló kezeimet kezdem figyelni. Most még ez is érdekesebb, mint szeretett bátyám. Egy kéz nyúl állam alá, fejemet maga felé terelgeti, szemeimbe néz, de nem sokáig, mert egy homlok puszi kíséretében megölel. Minden bizonnyal bűntudata van ok nélkül. Igaza van, nem tud mindenből kiszedni ő sem. Kezeimet a hátára vezetem és ingébe markolok, arcomat mellkasában rejtem el. Nagy tenyereivel minduntalan hátamat simogatja.

- Sajnálom, nem akartam kiabálni veled. - suttogja fülembe.

Nemlegesen megrázom fejemet, jelezve neki, hogy semmi gond. Szemeimet görcsösen összeszorítom, mielőtt a soványka könnyek kicsordulnának belőle. Mióta anya meghalt, csak a bátyám van nekem, senki más. Nem akarom elveszteni az egyetlen reményemet, az egyetlen biztos pontot az életemben. Könnyeim visszatartása nehezebb, mint hiszem, pár csepp le is gördül arcomon és az ő ingén végzi, ezáltal eláztatva azt. Megérzi a sós cseppeket felsőjén, eltol magától és letörli a könnyeimet. Szerényen rám mosolyog, közben végleg elterül puha ágyamon. Felkászálódok az ágyról, és szobám ajtaján kilépve azt a helyiséget vettem fel célpontomnak, ahol a ruhák vannak. A szobába benyitva a vaksötétben kitapogattam a villanykapcsolót, és amint meglett, felkattintottam, ezt követően előkerestem a szükséges, hiányzó ruhadarabokat.

Az elegánsan berendezett fürdőszoba közepén állok, miközben várom, hogy megteljen a kád. Lassan, szinte már komótosan kezdem lehámozni magamról fekete ruhámat, amit a szennyes kosárba rakok. Nem lenne szükséges, de úgy érzem, hogyha én nem is, de a nap történései teljesen bemocskolták a ruhát. Látni sem akarom, csak a rosszra emlékeztetne… Megnézem a víz hőmérsékletét, ezek után beszállok a gőzölgő vízbe. Fejemet hátravetem a kád szélének, szemeimet lecsukom és élvezem a víz nyújtotta kellemes érzést. Mintha feljebb emelne az emberek közé, ettől egy jól eső sóhaj el is hagyja ajkaimat.

Vajon a szőkeség mit csinálhat ebben a pillanatban? Éppen a barátaival viccelődik, alszik, vagy még mindig eszik? Ha találkoznék vele, mit csinálnék? Lefagynék vagy vigyorognék rá, mint egy teljesen becsavarodott, aki mintha épp az előbb szökött meg az elmegyógyintézetből? És a Zhang család fia milyen lehet? Egy bunkó, arrogáns személy vagy egy olyan alak, akit kenyérre lehet kenni? Hiába nemes család, hiába erős és hiába nyerték meg apámat, nem akarom őt elfogadni. Nem is fogom, Nekem már megvan a magam kiszemeltje.

Vajon Jiyun majd felvisz az emberekhez? Kötve hiszem, ennek meglehetősen kicsi az esélye, magamnak kell megoldanom a felmenetelemet. Bármennyire is szeret, nem fog apa ellen fordulni az érdekemben, ha megvéd tőle, ha nem... Szemeimet kinyitom, kezeimbe veszem a kakaó aromájú tusfürdőmet, nyomok belőle a kezembe és, mint minden más ember, szétdörzsölöm a testemen. Azt lehetne feltételezni, hogy a Sátán lányaként merőben különböznek a mindennapi rutinjaim másokétól, ám ez merő tévedés. Ugyanolyan szokásaim vannak, mint a hétköznapi halandóknak, már amennyit láttam a mindennapjaikból.

A felhalmozódott habréteget a hosszú műveletsor végén ráérősen lemosom magamról, kimászok a kádból, amiből leeresztem a kihűlt vizet. Szívesen nézném elmerengve a lefolyó feletti örvényt, de inkább gyorsan törölközőt tekerek magam köré, nehogy megfázzak a hűvös, párás helyiségben. Ebből adódóan sebtében kapkodom fel magamra magammal hozott holmijaimat, és sietek ki a fürdőszobából. Minél előbb az ágyam puha, melengető takarója alatt akarom tudni magam, egy szolgával sincs kedvem találkozni, főleg nem fiúval. Ezt leszögezve már bánom, hogy nadrágot nem vettem fel…

A sötét folyosókon úgy közlekedek, akár egy szellem. Nesztelenül és gyorsan mozgok, amiért még a macskák is irigykedve tekintenének rám. Amint a szobám kilincsére teszem a bal kezemet, a jobbat megfogja valaki. Hátrahúz és hirtelenjében nagy erővel a falnak vág. Felnyikkanok a felkészületlenül ért támadás és a hátamba nyilalló fájdalom miatt. A támadóm szorosan hozzám préselődik, akár egy satu, ezáltal érzem a melleit, amik nekem feszülnek. Nő, egy igen erős nő. Leheletét érzem a fülemnél, megremegek az undortól. Pontosan tudom, ki ő, és enyhén szólva nem repesek az örömtől.

- Hiányoztál, drága unokahúgom! - mormogja a fülembe.

Ellököm magamtól, amire egy idegesítő nevetéssel válaszol. Utálom őt mindennél jobban, eddigi életem során mindig keresztbe tett nekem, ahol csak tudott. Úgy látszik, nem csak apámmal, de még vele is meg kell küzdenem, ha levegőhöz akarok jutni. Most komolyan, kik fognak még jönni és megkeseríteni az életemet?

- Mit keresel te itt? - Hangom kicsit se barátságos.

- Mondtam, hiányoztál. - válaszol gúnnyal a hangjában. - Amúgy apád hívatott. Igazán kíváncsi vagyok, mihez kellek én a hatalmas és egyetlen Sátánnak.

A levegő bent reked a tüdőmben, a fülemben a vérem zúgását hallom. Szóval apu hívta őt ide, Ellenem. Ez a ténymegállapítás megköveteli magának, hogy kínomban felnevessek. Ez a menet vicces lesz, a zsigereimben érzem.

- Hát, üdv újra itt! - veregetem meg vállát.

Szobám ajtaján benyitva azonnal nekidőlök az ajtónak, kapkodom a levegőt. Ha ezek ketten összeállnak, nekem végem… Ellököm magam az ajtótól és bezuhanok az ágyamba, a takarót magamra húzom és összeszorítom a szemeimet. Sürgősen ki kell találnom valamit. Mit tervelt ki apu? És hogyan ért ide ilyen gyorsan ez a hárpia? Egy puha és meglehetősen nagy kéz simít végig karomon, ennek hatására összehúzom magam. Az éjjeliszekrényemen elhelyezett lámpát felkapcsolom és a kéz tulajdonosa felé fordulok. Ideges és egyben feldúlt arcomat látva kérdő pillantásokat vet felém. Meg se szólalok, csak nézem tovább ahogyan arcom minden egyes szegletét végigméri. Mikor megelégelte a hallgatásom kicsit megrázott vállaimnál fogva.
- Túl sok volt ez a mai nekem! - fakadok ki. - Apu idióta társai, a vacsora, az, hogy megvan a férjem, akit tuti nem fogok elfogadni, na meg az, hogy... 
Amilyen hirtelen elkezdtem beszélni, úgy abba is hagytam. El kéne mondanom neki, hogy megint itt van? Bár holnap reggel úgyis meglátja. Jobb, ha tőlem tudja meg.
- Hogy? - kérdez rá.
- Visszajött és rám támadt. 
Ahogy ezeket a szavakat kiejtettem számon barátságos arca elsötétedett. Pont úgy utálta, mint én. Talán még jobban is. Jiyun mindig is vigyázott rám, volt olyan mikor túlzottan is és ezért össze is vesztünk egypárszor. Sokszor megvédett tőle, és pontosan tudta, hogy miket tett velem minden egyes alkalommal mikor bánthatott. Halkan morgott valamit a nem létező bajsza alatt utána hátat fordított nekem. Lekapcsoltam a villanyt. A hasamra fordulok és már várom is az álmok édes és csendes hazugságait amit elém tárnak, minden egyes éjjel, a fiúval a főszerepben. 

1.rész

Rutinosan haladtam végig a hosszú folyosón a két ajtós szoba felé. Az ajtó előtt két magas, izmos démon állt. Amint megláttak, mélyen meghajoltak előttem, majd a jobb oldalon álló kitárta nekem a bejáratot. Egy halk köszönöm után beléptem a hatalmas terembe. Szürke kőfalak bámulták minden egyes mozdulatomat. Az ajtótól a trónig egy hosszú vörös szőnyeg húzódott talpaim alatt. Az egész kastélyban ezt a helyet utáltam a legjobban. Utáltam itt lenni, utáltam az egyszerűségét, és a trónon ülő férfi is rásegített minderre. Halkan és lassan lépdeltem előre a trón felé, nem akartam itt lenni, de muszáj volt miatta. A hátamon futkosott a hideg ettől a helytől. A trón, melyen édesapám ült, a terem közepén volt, amihez egy két lépcsősoros lépcső vezetett fel, félkörben. Amikor a lépcső elé értem, térdeimre estem. Hihetetlen, de tőlem is megköveteli ezt. Lehajtott fejjel pásztáztam az alattam elterülő anyagot.

- Mit akarsz, te korcs? - Korcs. Ez vagyok neki. Egy korcs, mintha valami kutyáról beszélne.

- Fel szeretnék menni az emberek közé. - Hangom remegett, tudtam milyen reakcióval lesz erre.

- Elment a maradék eszed is? - csattant hangja ostorként a levegőben. - Nem fogom hagyni, hogy te is elkövesd ugyan azt, amit én!

Nem szóltam vissza semmit. Hát persze! Én vagyok hosszú élete legnagyobb átka. Utál engem. Meg tudom érteni, de mindig, mikor ez eszembe jut, sírni támad kedvem. Egy pokolfajzatnak sírni támad kedve? Hát nem meglepő? De, igen az. Azonban talán valamennyire érthetőek az emberi érzéseim. Hisz, én egy korcs vagyok, egy baklövés. Mindig a fejemhez vágja... Bólintottam egyet, szépen lassan felálltam. Meghajoltam apám előtt, elvégre mégis csak ő az uralkodó. Hátat fordítva neki, gyors léptekkel siettem ki. Egyenesen a kastély udvarára tartottam, a szökőkúthoz.

A szökőkút márvány peremén ülök. Magam elé bámulok a semmibe. Előttem több szolga is elhalad, kik köszönnek, de én válaszra se méltatom őket. Vajon, ha anyu élne, milyen lenne az életem? Megengedné, hogy felmenjek az emberek közé? Vagy ő is ennyire hevesen tiltakozna ellene? Mi lett volna, ha aznap nem megyünk fel az emberek közé? Akkor még most is élne? Igen, minden bizonnyal. Kizárólag az én hibám, hogy már nincs velünk. Ha akkor nem megyünk fel, akkor anyunak nem kell megvédenie engem. Akkor nem kellett volna meghalnia. Persze csak azóta vagyok korcs. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, de ezt nem tehetem meg. Hiába vagyok egy rettegett személy, ez a képességem nincs meg.

Sok előnye van annak is, ha valaki nem teljesen a Pokolba tartozik - ha valamivel másabb, mint a többiek. Természetesen a hátránya szintén fent van. Előnyök közé tartozik, hogy tisztelnek, hátrányok közé, hogy senki nem akar veled lenni. De jó is ez így nekem, nem? Nem, egyáltalán nem. A mindennapjaimat egyedül szoktam tölteni a szobám falai között, vagy éppen itt kint a szökőkútnál. Persze vannak kivételek, akik jóban vannak velem és nem rettegnek tőlem.

Egy sóhajt kiengedve ajkaim között néztem fel a felettem elterülő égboltra. Sokan úgy képzelik el a Poklot, hogy minden a vörös és a fekete színeiben úszik, a rossz lelkek gyötrelmes sikolyaival megtöltve, minden hamu. De nem, ez merő tévedés. Itt is zöld a fű, az ég kék, a felhők fehérek, és a lelkek sikolyait se lehet hallani. Inkább démonok vannak, mintsem lelkek. A démonok kinézete olyan, mint egy átlagos emberé, elvégre elég sokszor járnak fel hozzájuk… Két lány halad el előttem, rólam tudomást sem vesznek, bele vannak merülve a beszélgetésükbe.

- Az emberek világában annyira másabb minden. Több a pasi, több a szórakozó hely.

Az egyik lány mondatát csíptem el. Szóval a fent lévő helyzetről beszéltek. Annyira fel szeretnék jutni! Látnom kell, most azonnal!

A szökőkút pereméről felpattantam és a szobámat vettem fel úti célnak. A folyosókon haladva cikázok a démonok között. Minél előbb a szobám négy fala közt szeretném tudni magam. Amint nagy hévvel kinyitom az ajtót a két szobalány megszeppenve rám kapja szemeit. Az egyik éppen ágyazott, míg a másik portalanított. Szelíden rájuk mosolyogva megköszönöm a munkájukat és kiküldöm őket. Az asztalomon lévő kis tükörhöz lépek. Megmutatja az embereket, hogy éppen mit csinálnak. Ezt még anyutól kaptam, habár fogalmam sincs, honnan szerezte, ettől függetlenül minden esetre jól jött.

Amint kezeimbe vettem a tükröt, az már mutatta is Őt. Éppen valamin nagyon nevetett. Ha jól láttam, a háttérben sok fényes pont volt, és még hat fiú is elment mögötte. Azonnal jobb kedvre derültem, mint mielőtt láttam volna. Óvatosan az ágyam felé hátráltam, majd mikor lábam az ágy szélét súrolta hátra vetettem magam a fekvő felületre. Boldogan vettem észre, hogy önfeledten bohóckodnak, jó volt őket így látni. Haja a fején szétborzolva állt, szőkés színe elragadó volt. A mosoly az arcán és a barnán csillogó szemei miatt a hasam émelyegni kezdett. Soha nem szerettem, mikor ezt csinálta. Melegem lett tőle és nem bírtam magammal olyankor.

Az ajkaihoz emelte a kezében szorongatott mikrofont és elkezdett beszélni. Vagy inkább énekelni? Az egyetlen és egyben legrosszabb hátránya ennek a tükörnek, hogy a hangokat nem hallom. Csak az embert mutatja, de hangokat nem kapok. Gyönyörű szemeit lehunyta, fejét kissé hátravetette, puhának tűnő ajkai jobban elnyíltak egymástól. Kétség kívül magas hangot énekelhetett ki. A nyakán az erek kidudorodtak, majdcsak abbahagyta. Kezeit arcához emelte és beletemette azokba.

Nagy lendülettel ültem fel az ágyon. A tükröt szorosan tartottam, tekintetemmel a síró fiúra koncentráltam. Miért sír? Körülötte több fiú is megjelent, kik vigaszt nyújtottak neki. Az egyik fiú egy zsebkendőt nyújtott neki. Amint letörölte könnyeit, felemelte fejét. Szemei enyhén vörösek voltak. Rossz volt így látnom, és pillanatnyi boldogságom is elillant egyik percről a másikra.  Gyomrom görcsölni kezdett arca láttán. Ott szerettem volna lenni mellette, meg akartam ölelni és megvigasztalni. Azt mondani neki, hogy semmi baj, minden rendben lesz, akármiért is sír. Gondolatmenetemből az ajtón való kopogás rántott vissza.

- Szabad! - kiáltottam. Az egyik inas jött be, s amint megállt, a földig hajolt. Így mondta el, miért jött.

- Az apja küldött, hogy szóljak, vendég érkezik nemsokára. Arra kéri a kisasszonyt, hogy igényesen öltözzön fel, és jöjjön le vacsorázni – mondta el, amit kellett. Felegyenesedett és az ajtó felé fordult. Éppen nyitotta volna ki az ajtót, mikor megtorpant és visszafordult. - Az édesapja azt is üzeni, hogy az emberektől jön a vendég.

Ahogy ezt kimondta a körülbelül velem egyidős fiú, rögvest távozott is. Igényes öltözködés? Vacsora? Az emberektől jön? És, ami a legfontosabb - nekem is meg kell jelennem? Sóhajtva álltam fel ágyamról, a tükröt azon hagyva. Szobámból kiléptem a folyosóra, majd ráérősen haladtam végig az öltözőszobáig. Mikor beléptem, már a varrónő és a sminkes bent tartózkodott. Hát tényleg ennyire fontos lenne? Egy mosolyt erőltetve tettem kéréseiket. A varrónő a kezembe nyomott egy fekete-fehér ruhát. A ruha szoknya része fehér volt és a térdemig ért, enyhén fodros. A felső része fekete és teljesen rám simult, evvel megmutatva idomaimat. Megnéztem magam a teljes alakos tükörben és egy fintor ült ki arcomra. Borzasztóan festettem benne.

- Nem tetszik! - jelentettem ki. - Hadd nézzek én magamnak egyet, kérlek! – meresztettem boci szemeket az előttem álló, nálam jóval idősebb nőre.

- Az apja ki fogja nyírni... - sóhajtott fel megadóan.

- Ó, ez az! Köszönöm! – nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. Ezután, mint egy félőrült, rohangálni kezdtem a ruhák között.

Egyik se nyerte el a tetszésemet. Amelyik jó lett volna, azt ők szólták le. Ez túl sötét, ez túl világos, túl fodros, nagyon rövid, bele fogsz sülni… Semmi nem volt jó. Morgolódva kerestem a ruhahalmok között, míg nem megtaláltam a tökéleteset. Combközépig érő, hosszú, csipkés ujjú, teljesen fekete gyönyörűség. Semmi extra nem volt rajta, mégis kedvemre volt. Kaptam hozzá egy magassarkút, a ruhám immáron megvolt. Leültem a székre és vártam, hogy a sminkes kifessen.

- Terveztem neked egy új ruhát a koronázásodra. Majd le kéne venni a méreteidet, drágám. - A varrónő is azok közé a kivételek közé tartozik, akik nem félnek tőlem.

- Nem leszek megkoronázva - motyogtam magam elé.

- Ó, miért nem? - Éreztem a meglepődöttségét a hangjában, ezért ránéztem a tükörből.

- Mert nem akarok az uralkodó lenni, ennyire egyszerű - vonom meg vállam. - Ott a bátyám, legyen ő.

Nem válaszolt, csak csendben bólintott egyet. A sminkelésem további részében csendben voltunk mind a hárman. Mikor készen lettem, se szó, se beszéd kimentem és a szobám biztonságában húzódtam meg. Az ágyhoz léptem és a tükröt kezeim közé véve néztem. Ő éppen aludt, körülötte páran hülyéskedtek, ellenben a többiekkel, akik már szintén álmaik mezején jártak. Mosolyogva raktam le a tárgyat az asztalra, majd ezúttal véglegesen elindultam az ebédlő felé.

Apám oldalán léptem be a hatalmas terembe. Az asztal körül több öltönybe öltözött férfi foglalt helyet. Mintha arról lett volna szó, hogy egy vendég jön, az is az emberektől. Mindegyik végigmért szemével, majd egy vigyor ült ki arcukon. Undorítóak. A fintorom helyett, ami arcomra kívánkozott, egy mosolyt eresztettem feléjük, majd az asztalfő mellett lévő székre leültem. Mondanom sem kell, hogy az apám ült le az asztalfőnél. Olyan szívélyesen és kedvesen bánt velük, hogy irigykedtem rájuk. A Sátántól nem éppen ezt várnánk, nemde?

A jobbomon lévő üres székre néztem. Számat kérdésre nyitottam, de azon nyomban kinyílt az ajtó és drága bátyám csörtetett be rajta mindenkitől elnézést kérve a késésért. Lehuppan mellém és egy puszit nyom halántékomra. Rákapom a fejem, mire egy fogat villogtató mosolyt kapok tőle. Fekete haja az égnek áll, barna szemei barátságosan csillognak, és fekete öltönye teljesen passzol hozzá. Tény és való, helyes bátyám van. Bal kezével megfogja jobb kezemet. Gyengén szorongatja. Izgul, de miért?

Furcsán nézek rá, de mivel nem vesz rólam tudomást, inkább nézem a pincéreket, akik az ételt hozzák. Különböző húsokat és salátákat szolgáltak fel. Komolyan ilyen fontos lenne ez? Salátán kívül semmit nem szedtem magamnak, nem kívántam most annyira az emberi ételt. Bár nekik igazából nincs feltétlenül szükségük ételre, ellenben nekem és a bátyámnak igen. A húsok mind ínycsiklandóan festettek, de nem kívántam őket.

Nem figyeltem, miről beszélgetnek, pedig fontos dolog lehetett, ha engem is meghívtak ide. Nyugodtan eszegettem, amíg én nem jöttem szóba.

- Na, és a lányodnak már megválasztottad a párját és gyerekei apját?

A vér megfagyott bennem erre a kérdésre. Hangosan toltam ki magam alól a székemet, mire mindenki rám nézett. Utáltam ezt a témát. Tudniillik apámnak kell megválasztania a férjemet és a gyerekeim apját, akivel majd együtt uralkodok. Utálom ezt a tudatot.

- Ha most megbocsájtanak...

Be sem fejeztem a mondatot, mindenki bólintott. Dühösen rontottam ki az ajtókon, melyek előttem elállták utamat. Ölni tudtam volna mérgemben. Örülök ilyenkor, hogy kicsiként az erőm nagy részét leblokkolták, vagyis nem tudom használni, ameddig nem oldják fel a blokkot.

A bálteremben álltam meg. Szerettem itt lenni, mindig csend van ebben a hatalmas helyiségben, ám nem sűrűn szoktuk használni. Az ajtóval szemben egy hatalmas, kétkorlátos, vörös szőnyeggel lefedett lépcső van, amely kétfele megy el. A lépcső első fokára leültem. Utálok itt lenni ezen az átkozott helyen, el akarok tűnni innen. A csillár felettem megremegett, két ablak kitört. Ez történik, hogyha az érzelmeim elszabadulnak, akaratlanul török és zúzok. Lábaimat felhúztam, kezeimet ráhelyeztem térdeimet és fejemet a kezeimre hajtottam. Sírni akartam, de nem tudtam, könnyek nélkül sírtam.

Megriadtam, mikor egy kéz ért a hátamhoz. Fejemet felemelve karjaimról bátyám aggódó szemeibe tekintettem. Leült mellém és egy szó nélkül húzott magához. Szorosan fontam össze karjaimat nyakán, arcomat nyakhajlatába bújtattam. Megnyugtató hatással volt rám ölelése. Finom illata és az öltönye kellemes tapintású anyaga jót tett nekem. A bátyám nem sok időt szokott itt tölteni lent, az ideje nagyon nagy részét az emberek között időzte. Igazságtalannak tartom, hogy őt felengedik, viszont engem nem. Elhajoltam tőle, majd mély levegőt vettem.

- Apa üzeni, hogy gyere vissza - szólalt fel mély hangján. - Sürgősen.

- Jiyun, te tudod, mit akarnak tőlem? - sóhajtottam fel.

Nem válaszolt, csak felállt és a kezét nyújtotta nekem, amit elfogadtam. Ezt a hallgatást vehettem egy erős igennek. Kezét fogva mentünk vissza az ebédlőbe. Míg én szorongtam, ő unott képpel jött mellettem. Kezét még akkor is fogtam, mikor beléptünk a férfiak közé. Visszaültem a helyemre és csak egy pontot néztem az asztalon, majd jobb oldalamról bökést éreztem karomon. Lassan emeltem felé fejemet. Bátyám csak biccentett egyet apánk felé. Apa nagy vigyorral az arcán nézett le rám, ami felettébb gyanús volt nekem.

- Lányom, megvan a jövendő béli férjed és gyerekeid apja! - mesélte nagy boldogan. - A Zhang család következő feje a kiválasztott.

- Tessék?! - szólaltam fel egyszerre bátyámmal.

Nem, ez nem lehet! Inkább öljenek meg!

Prológus

Hátam mögé pillantva láttam, még mindig üldöznek. Lábaim remegtek, a tüdőm égett a levegőhiány miatt, és a szívem is ezerrel zakatolt. Nem hagyhattam, hogy elkapjanak és visszavigyenek neki! Nem, nem és nem! Látnom kell őt! De miért ragaszkodok ennyire egy emberhez? Miért kezdtem el figyelni őt, pont őt? Miért kevertem bajba a saját tudta nélkül? Miért? 

- Kisasszony, azonnal álljon meg!

A hang a közelemből érkezett. Ha most elkapnak, soha nem láthatom, és visszavisznek... Futásomon gyorsítottam, amint megláttam az Alvilág kapuját, ami az emberekhez visz fel. Megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, egy enyhe mosolyt megerőltetve néztem hátra a szolgákra. Intettem nekik egyet, majd a kapuhoz futva átmentem a másik világba.

Szemeimet kinyitva pislákoltam magam elé. Felettem a borús ég, ami haragosan szórta villámait, majd, mintha csak valamit feldöntene, dörrent egyet. Talán érezte apám haragját, amint megtudja, hogy elszöktem tőle az emberek közé. Hatalmas mosoly jelent meg arcomon. Megcsináltam! Fekvő helyzetemből felültem, és szépen lassan körbenéztem. Sötétzöld füvön ültem, körülöttem fenyőfákkal.

A kis réten foltokban volt elejtve virág, de inkább a fű dominált. Visszadőltem a puha fűbe és önfeledt kacagásba kezdtem. Végre sikerült megszabadulnom tőle! Most már szabad vagyok! Óvatosan feltápászkodtam a földről és elindultam egy nekem tetsző irányba. Már csak meg kell őt találnom!