3.rész

Boldogság tölt el mikor meglátom azt az ismerős arcot magam előtt. Végre nem a tükörből látom őt, hanem személyesen. Az az édes mosoly most is ajkain játszadozik. Ahogyan rám néz, elhiszem, hogy én is ember vagyok. Viszonozom mosolyát és egy percre behunyom a szemem. Átélem a pillanatot, azt, hogy végre boldog vagyok, hosszú idő óta. Szemeimet kinyitva elpárolog az arcomról a mosoly. Egyenest farkasszemet nézek a velem pár centire lévő fiúval. Csillogó szemei fel és alá pásztázták arcom minden egyes zugát. Ajkaim pukkanó hangot kiadva váltak el egymástól, mikor végignyalt puhának tűnő párnácskáin. Még egyszer szemeimbe nézett, majd, szinte fekete szemei szétvált számon akadt meg. Ez nem lehet a valóság, ugye? Itt áll előttem, teljes életnagyságban és engem vizslat. Olyan természetfelettinek tűnik arcával és testtartásával. Tejfehér bőre elvakító, mégis a feketének látszódó barna szemei valami vadságot adnak neki barátságos kinézete mellett. Arcát, mintha valaki csak megfaragta volna, ilyen lenne egy tökéletes ember? Jobb kezét arcomra helyezte én pedig kezébe nyomtam fejemet. Igazi tenyérbe mászó vagyok előtte, a szó szoros értelmében. Pedig nem szokásom ilyeneket csinálni. Szemei gonoszan villantak egyet, fehér fogait megmutatva vigyorgott. Kezét a tarkómra csúsztatja, közelebb von magához. Szemeim kidüllednek és, ha valaki tarkómra csapna biztos kiesnének. Minden olyan gyorsan történt, reagálni se volt időm. Párnácskái letámadták ajkaimat, melyek még mindig elvoltak válva egymástól. Nyelve könnyedén átcsusszant az én nyelvemhez. Szemeim még jobban kinyíltak, meg se moccantam. Ez most tényleg a valóság lenne? Tényleg megcsókolt volna? Ez nemcsak az elmém szüleménye? Az endorfin szétáradt ereimben és belemosolyogtam az általa kezdeményezett csókba. Kezeimet nyakára helyeztem és készségesen viszonoztam gesztusát. Valóságosnak tűnt, hisz éreztem ajkait az enyémeken, az érintését, ahogy ujjaival a hajamba túr és közelebb húz magához. Másik kezét derekamra rakta, már egy gombostű se fért volna el közöttünk. Csókunkat megszakítva nevet egyet, ezután átölel, fejét hajamba fúrva szuszogott bele. Fejét úgy helyezte el, hogy enyhén, de szája érintse fülem. Megharapta fülcimpám, majd teljesen fülemhez hajolt. Kirázott a hideg, ahogyan lehelete megcsikizte nyakamat. A mögötte elterülő zöld füvet veszem szemügyre, eddig még meg se néztem hol vagyunk. Egy parkban, ahol rajtunk kívül nincs senki - romantikusnak is mondhatjuk.
- Ideje felébredni, nem gondolod? - suttogja hallójáratomba,
Szemöldököm összehúzva hátrálok el tőle. Annyira ismerős a hangja, mégse tudom beazonosítani. Gyanakodva mérem végig, a körülöttünk lévő hely megváltozik, a sötétség veszi át helyét.
- Hogy mondtad? - kérdezek vissza.
- Ébredj fel, itt az ideje már. - vigyorog felém.
Az előttem lévő fiú egyik pillanatról a másikra eltűnik. Szemeimet lehunyom, nem akarom látni mi történik. Fülemben a vérem zúgását hallom csak. Arcomhoz egy kéz nyúl - egy hideg és rendkívül csontos kéz. Azonnal rájövök, hogy ez nem Jiyun meleg és hatalmas mancsa. Lassan pislogok a mellettem lévő személyre, és amint elér az agyamig ki van mellettem kiugrok az ágyból. Vendégem féktelen nevetésben tör ki, míg én csak szótlanul bámulok rá.
- Milyen volt az álmod? Tetszett? - amint abbahagyta a nevetést ezt kérdezte.
Az álmom? Mit tud ő arról, hogy mit álmodtam? Egyáltalán honnan tudja, hogy álmodtam-e? Kimászik az ágy végére és lábait keresztbe teszi.Végig nézek rajta, a lábától kezdve, a mellkasán keresztül, az arcáig. Csinos, sőt mi több. Minden férfi a lába előtt hever, annyi a gond, hogy velejéig romlott. Van az a mondás, hogy kívül édes, belül férges. Ez tökéletesen illik rá.
- Mit tudsz az álmomról? - végül feladtam a némaságomat.
- Mit is tudok? - gondolkodik el. - Megvan! Azt, hogy én irányítottam. - von vállat könnyedén és mosolyog hozzá.
Hogy ő irányította volna? Majdnem nevetésben török ki, de a helyzet megkívánja, hogy komoly maradjak. Micsoda képtelenséget hadovál! Még, hogy ő, na persze.
- Ugye tudod, hogy képtelenség elhinni amit mondasz? - förmedek rá.
Mosolya eltűnik arcáról, helyét a dühös arca veszi át. Ha most bárki azt mondaná nekem, hogy éppen azt tervezi miképp öl meg engem, elhinném neki. Nem volt boldog neki szegezett kérdésemtől.
- Képtelenség? Azt hiszed hazudok? - rám vicsorog. - Mit is mondott az a ficsúr? "Ébredj fel, itt az ideje már."? Ugye ezt mondta? Persze, hogy ezt mondta.
Ahogy kimondta már pörögtek is az agyamban a kerekek. Minél többet gondoltam erre, annál világosabb lett a dolog. Minjee most az egyszer életében nem hazudott nekem. Így már az is sokkal érthetőbb miért volt ismerős a hangja. Mert Minjee hangját hallottam, férfiasabb változatban. Fejemet lehajtom, nincs gusztusom ránézni se. Soha nem fogom megérteni mégis miért jó neki az, hogyha tönkretesz.
- Még mielőtt megkérdeznéd miért csináltam. - szólt hozzám. - Mert látni akartam az arcodat. Vicces volt, hogy minden egyes pillanatát az álmodnak én irányítottam. És mikor erre rájöttél mindent megért. Olyan kis szerencsétlen vagy, elesett kis árva. Sajnálatra méltó, de vicces látni az arcodat mikor csalódsz.
Amint felállt az ágyról kopogtak az ajtón, ezáltal megakadályozva azt, hogy válaszoljak neki valamit. Miután engedélyt adtam a jövevénynek arra, hogy bejöjjön meghajolt előttünk aztán rám nézett, Minjeet figyelmen kívül hagyva. Magas, széles vállú, helyes arcú fiú állt velünk szemben. Még nem láttam ezelőtt, szóval új arc lehetett. Imponált nekem, hogy velem törődik nem Minjeevel. Bár ez érthető, hisz én hozzám jött.
- Az apja üzeni, hogy menjenek reggelezni. - ekkor pillantása egy másodpercre a mellettem állóra siklik. - És, hogy a hölgy is tartson önökkel.
- Köszönöm. - rámosolygok.
Ő pedig rám fintorog. Komolyan rám fintorgott, aminek következményeképpen abbahagytam a mosolygást. Hát ez kínos és eléggé rosszul esett. Tény és való, hogy nem vagyok világ szépe, de azért nekem is van önbecsülésem ezzel kapcsolatban. Még egyszer meghajolt és távozott köreinkből.
- Hát, nekem mennem kell. Remélem nem gond, hogy nélkülöznöd kell a társaságom. - a mondandója végére szája szélét lefelé görbíti.
- Ha tudnád mennyire nem... - morgok magam elé.
Mint aki jól végezte dolgát kisétált szobámból, engem egyedül hagyva. Egy mélyről jövő sóhaj szakadt ki torkomból. Lassan asztalomhoz csoszogtam és a tükröt a kezembe vettem. Békésen alvó arcra vártam, de ehelyett mást kaptam. Habár szemei csukva voltak, de nem volt békés. Szemeit összeszorította, szemöldökét összeráncolta, és mellé még grimaszolt is. Úgy látszik nála sincs minden rendben, órákig eltudtam volna nézni, de nem lehetett. A tükröt visszatettem a helyére és úgy ahogy voltam megindultam az étkezőbe. A folyosókon több szolgába is belefutottam, akik illedelmesen meghajoltak. Ahogy elhaladtam bátyám szobája előtt zaj szűrődött ki, kíváncsi természetemnek köszönhetően pedig megnéztem mi az. Ámbár erre nem számítottam... És hiába nem bántottam egyszer se egy szolgát se, azért neki lekevertem volna egy pofont. Az egyik lány éppen Jiyun dolgai közt kutakodott, amint észrevett az éppen kezében tartott nyaklánc kiesett kezei közül. Ijedten pislogott rám, enyhén remegett. Nyugodt természetemet egy szempillantás alatt elfújták. Erősen megragadtam a karjánál fogva, és magam után ráncigáltam az étkezőig. Ahogy átléptem az ajtón minden szem rám ragadt. Apám és bátyám döbbent volt, míg Minjee lefagyott mikor meglátta mögöttem a lányt. Magam elé rántottam, de a lendülettől elesett és a padlón végezte.
- És most kérlek mondd el nekik is mit csináltál! - Jiyun feláll a székéről és elindul felém.
A lány csak lefelé nézett és meg se szólalt. Ránéztem Jiyunra aki összeszűkített szemekkel nézett rá. Sejthette, hogy nem véletlenül viselkedek így a lánnyal; valamivel kiérdemelte.
- Nem hallom, hogy mondanád! - mordultam rá. - Vagy esetleg azt akarod, hogy én mondjam el?
A lány végre felnézett, de nem rajtunk állapodott meg tekintete, hanem Minjeen, akire egyfajta segélykérően nézett. Hátranéztem a vállam felett Minjeere, aki csak megrázta a fejét. Apa hátradőlt a székben és keresztbe tette karjait. Ő is kíváncsi volt mi válthatta ki nálam ezt a reakciót.
- Még ma elmondjátok mi történt? - Jiyun kezdte elveszteni a türelmét.
- Menj és nézd meg a szobádat.
Elindult megnézni, persze egyedül. Azért kíváncsi lennék milyen fejet vág mikor meglátja a szobáját, amiben mintha bombát robbantottak volna. A lány szája lekonyult, sírásra állt - rájött arra, hogy ezt nem ússza meg következmények nélkül. Karjaimat összefontam mellem alatt és türelmesen vártam míg testvérem visszaér. Türelmesen? A fenéket! Tudni akartam mit gondol erről és hogyan dönt a lány sorsa felől. Idegesen doboltam lábammal, szemeimmel unokanővéremet vizslattam. Gyanús volt, hogy tőle akart segítséget kérni és ő csak megrázta a fejét. Komolyan olyan hülye, hogy lebuktatja magát... Apa megköszörülte torkát, figyelmemet magára terelve. Mondani készült valamit, többször is nekiakart kezdeni, de mindig ott lyukadt ki, hogy mégse szólalt meg. Mióta ilyen? Az ajtó kivágódott és testvérem villámokat szóró szemmel, nagy léptekkel közelített a már álló személyhez. Megragadta két vállánál fogva és kicsit megrázta. Minjee azonnal talpra szökkent.
- Mit kerestél te ott? - sziszegte a lány arcába. - Nem hallasz?
Ez volt az, amire én is kíváncsi voltam. Unokatestvérem idegesnek tűnt és fel volt dúlva, az asztalra támaszkodott. Erősen szorította a szélét, eközben szemeivel próbált megölni engem. Ezek szerint köze lehetett a vallatotthoz. Teljes testtel felé fordultam és vártam, hogy nekem ugorjon. De nem mozdult.
- Te... - hangom rekedt volt. - Hozzád tartozik? - böktem tesómék felé.
- Dehogy tartozik! - gyorsan választ kaptam.
Szóval tényleg ennyire hülye, hogy a saját csapdájába sétál? Az előbb még csak gyanakodtam, de most már biztos vagyok ebben. Bólogatok egyet és leülök az asztalhoz. Innentől már egyetlen és pótolhatatlan testvérem gondja ez. Még mindig annak a hölgyeménynek a vállait szorongatta. Választ várt, de nem kapott.
- Vigyék innen! - kiáltott ki. - Engedjék szabadon... És, ha még egyszer a kastély közelébe jön gondoskodjanak róla.
Két pasas jött be érte és két oldalt megfogva a lány karját kivezették. Ennyivel elengedte? Most tényleg megkönyörült rajta? Nem hiába, az én bátyám! Mindig ad valami okot rá, hogy jobban tiszteljem, és minden egyes ilyen tettével egyre magasabb lesz a szememben. Szerintem lassan magasabb már nem is lehetne. Helyet foglalt mellettem a bal oldalamon lévő székben. Minjee is megnyugodni látszott, már visszatelepedett előző helyére és engem se gyilkolt a szemével, annyira... Apa rákönyökölt az asztalra és pont ebben a pillanatban hozták meg az ételeket is. Éppen időben, kezdtem éhes lenni, aminek gyomrom hangot is adott; hangosan korgott egyet, szinte reflexből odakaptam kezeimet, hátha evvel lejjebb halkítom. Természetesen ez a gyenge próbálkozásom nem ment semmire, ugyanis ugyan olyan hangos maradt. Amint letették elém az én adagomat azonnal nekiláttam. Garnélarák és saláta reggelire? Könyörgöm, nem lehetett volna egyszerűen valami kevésbé elegáns? Apa evés közben engem figyelt, minden mozdulatomat figyelmesen leste. A kajámmal hamar végeztem, a tényért arrébb toltam, elégedetten dőltem hátra a székben. Az asztal másik oldalán unokatesóm még mindig evett, apu az asztal végén összeráncolta homlokát, erőteljesen gondolkozott, a mellettem lévő idióta - persze csakis jó értelemben - pedig telefonozott,
- Mit akarsz ennyire elmondani? - intéztem apámhoz szavaimat.
- A Zhang család... - mindenem megfeszült a név hallatán. - Két nap múlva jönnek hozzánk egy ebédre, melyre az örökös is jön. Leegyszerűsítve lesz egy randid az örökössel. Ma reggel jött a hír.
Éreztem, hogy minden amit pár perce leküldtem a gyomromba visszaakar jönni. Rosszul lettem ettől a bejelentéstől. Minél előbb el kell tűnöm innen! Igen, pontosan ezt kell tennem!
- Köszönöm a reggelit. - álltam fel. - De én most visszamegyek a szobámba.
És úgy, mint előző nap, szinte minden ajtót kiszakítottam a helyéről. Iszonyatosan mérges vagyok, megint. És ismételten mi miatt? A rohadt kényszer esküvős hülyeségük miatt... Megmondtam, hogy nem fogom hagyni, és mégis próbálkozik vele? A velem szembejövő személyzet nem győzött arrébb ugrálni az utamból. Egy gyors és durva mozdulattal töröltem ki szememből a dühöm által produkált könnyeimet. Legszívesebben most tűnnék el erről az átkozott helyről, de nem tehetem. Szobám ajtaját hangosan csaptam be magam mögött. Ami azonnal szembetűnt a kicsinek nem mondható szobámban az az, hogy nem volt széttúrva az ágyam. Szóval már voltak is itt. Sóhajtva léptem ezen a napon már másodjára a tükrömhöz. Úgy látszik volt elég ideje felkelni és rendbe szedni magát. Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy ez nekem nem sikerült. Minden bizonnyal kócos vagyok, és még mindig csak egy szál pólóban feszítek, ami a térdemig ér. Igencsak előnyös egy olyan lánytól, mint én. De kit érdekel? Senki fontos nincs itt, akinek ki kéne öltözzek. Mégiscsak kezdenem kéne magammal valamit, nem lehetek így egész nap. Talán mielőtt fújtatva bejöttem ide, elmehettem volna átöltözni. Egy elégedetlen nyögés szökött ki torkomon, és ismételten elhagytam rejtekhelyem. Már sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint mielőtt elrohantam volna az étkezőből. Az ismerős folyosókon gyorsan keresztül haladtam és a szobába beérve egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a ruháimhoz mentem. Egy fehér inget, egy világos farmert vettem fel, ezekhez még egy fekete tornacipőt húztam lábamra. A célnak tökéletesen megfelel, én legalábbis így gondolom. A hajammal is kezdtem valami, kifésültem és hagytam, had omoljon vállaimra. Szobámba visszagaloppozva bátyámat az íróasztalomnál lévő székben találom, kezében a tükrömmel. Érdekesen figyeli, észre se veszi jöttöm. Mosolyogva megrázom a fejem, mellé lépkedek és kiveszem kezei közül a tárgyat, erre már rám figyel. Leteszem a számomra sokat érő tükröt és lehuppanok ágyam szélére. Jiyun a székkel felém fordult, mosolyogva végignézett rajtam.
- Jiyun, legyél jó bátyó és mesélj nekem az emberekről! - vigyorgok rá. - Mit csinálnak? Milyenek? Mennyire másabbak a szokásaik, mint amiket mi csinálunk? Milyen a fenti világ?
Jiyun kikerekedett szemeket meresztett rám, aztán megvonta a vállát. Beletelt egy kis időbe a válasz, gondolkodása miatt.
- Várj! Azt mondod, hogy eddig nem voltam jó bátyád? - szólalt fel hirtelen. - Ezért még kapsz, te kis hálátlan... Hogy mégis mit csinálnak? Változó, mindegyik ember mást. De ez attól is függ miben nézzük, hogy munkában vagy úgy általánosan. Az is változó, hogy milyenek, van aki kedves, és van aki kevésbé és vannak olyan is, akiknek a hangulatától függ milyen. - sóhajt egyet és lehajtja a fejét. Lehetséges, hogy van ilyen ismerőse odafent? - Semmivel nem tér el az ő szokásuk a mi szokásainktól, ugyan azokat a napi rutinokat hajtják végre, mint te vagy én. - felnézett rám. -  A fenti világ kegyetlen. Nem számít mi vagy, vagy ki vagy, ha útban vagy félretesznek, játszadoznak veled és ők ezt élvezik. Az emberek néha rosszabbak, mint mi. Gonoszak, sötét gondolatok vezérlik őket és nem a jó emberek vannak többen, sajnos. Persze itt is, mint bárhol máshol van kivétel. Vannak jó emberek is. - halkul el a végére. Talán ezt nem kellett volna megkérdeznem..
- És te hol élsz? Mármint.. Melyik kontinens és melyik ország? - hozakodok egy másik témával.
- Kettőt találhatsz! - mutatott végig magán.
Alaposan végignéztem arcát, na mintha nem tudtam volna hogyan néz ki. Még soha nem érdeklődtem tőle arról, mégis hol van ő az emberek között. Szemei mandulavágásúak voltak és nagyon sötétbarna, bőrszíne kicsit barna, haja színe pedig fekete.
- Szerinted tudom mégis hogyan néznek ki fent az emberek? Kontinensek szerint? Tudod jól mikor voltam utoljára fent. - fintorgok rá.
- Hae Sal, komolyan nem tudod? - néz rám kérdőn.
- Ha tudnám a választ már megmondtam volna, nem gondolod? - kérdeztem rá.
- Ázsiában vagyok, azon belül pedig Dél-Korea.
Ó, szóval akkor ilyenek az ázsiaiak, ezt jó tudni. Bólintok egyet, tudtára adva, hogy értettem. Annyira felszeretnék menni vele és megnézni milyen fent. A levegőt számon fújom ki, magam elé meredek. Valahogy fel kell jussak, a találkozó előtt, ami két nap múlva lesz esedékes. Megfogom oldani, még ha nem is egy tökéletesen kivitelezett terv és szökés lesz.
- Igazából szólni akartam valamiről, azért vagyok itt. - motyogta. - Holnap visszamegyek az emberekhez. Szóval megint egy ideig nem leszek itt, de bírd ki, jó?
Máris visszamegy? Igazából három napja jött vissza, nem is igazán szokott sokáig itt maradni, de mire vissza jön az szokott lenni 1 - 2 hónap. Persze volt már olyan, hogy előbb jött vissza, vagy később, mind a kettő benne van a pakliban. És most az egyszer örülök is neki, hogy elmegy, hisz úgyis megyek utána. Na, meg nem lesz aki megakadályozzon, az őröket kivéve. Ezért kell őrváltáskor mennem, akkor könnyebben ki slisszanhatok a kastélyból. Egy pontja már megvan a tervnek, már csak a többi kéne. Minél hamarább, mert sürget az idő...
- Kifogom bírni. - úgyse sokáig leszek még itt - tettem hozzá magamban.
- Akkor oké! Ígérem, hogy most előbb fogok visszajönni, főleg, hogy itt van Minjee... - a mondat végén a nevet elmorogta. - De viszont én most megyek, össze kell szednem magam. Reggel indulok, de előtte még elköszönök, ebben biztos lehetsz.
Feltápászkodott helyéről, elém sétált, nyomott egy puszit a homlokomra és kiment. Jaj, Jiyun, ha tudnád mire készülök... Kevésbé lennél ilyen jó hozzám. Este kéne mennem, vak sötétben, vagy mikor már pirkad?  Mikor pirkad, akkor könnyebb lenne, még látnék is valamit. Gyerünk már, Hae Sal, találj ki gyorsan egy tervet!