- Kisasszony - áll meg előttem hirtelen egy őr. - kezd sötétedni, be kéne már kísérnünk önt.
- Még nem szeretnék bemenni, remélem nem gond. - mosolygok fel az őrre.
- Sajnálom, de erről nem én döntök. Tudja, hogy az édesapja nem szereti, ha este kint bóklászik. - tekintetét le sem veszi rólam.
Morogva állok föl, ami a Sátán remekül nevelt, kedves kislányára nem vallana. Csakhogy nem vagyok jól nevelt, a kedvességem meg nem mindenki érdemli meg. Mélyen az őr szemeibe nézek, aki egy lépést hátrál.
- Pontosan tudja ki vagyok, ugye? - kérdésemre bólint. - Akkor azt is tudja mire vagyok képes, ha dühös leszek, igazam van? - ismét csak a feje helyesel. - Csodálatos! Akkor most kérem, hagyjon még pár percet nekem, rendben? - az őr megrökönyödve hagy magamra.
És mielőtt bárki betámadna, nem, nem fenyegettem meg, csak kérdeztem tőle dolgokat. Amúgy sem bántottam volna, nem vagyok az erőszak híve, ha nem muszáj. Persze az más lenne, ha valaki párbajra hívna ki, merthogy ilyen is van. Engem még egyszer se hívtak ki, de Jiyunt már igen. Mint a családhoz tartozó személyként nekem is végig kellett néznem az egészet. Gyomorforgató volt a vér illata és látványa. Eléggé... hogy is szokták mondani? Igen, megvan! Brutális volt az a párbaj. Bátyám ellenfele életben maradt, de csak Jiyunon múlt, hogy megöli-e vagy sem. Igaz sokáig tartott a felgyógyulása démonként is, de legalább él. Hogy pontosan mit csináltak a párbajon? Legfőképp az erejüket fitogtatták egymásnak, feleslegesen. Mindkét fiú a saját képességével támadta a másikat. Bátyám a Sátán fiaként erősebb volt, és több képességgel rendelkezett, mint az átlag démonok nagy része. De a másik fiú, nos ő se volt a leggyengébbek egyike, még apánk is meglepődött a fiún. Hogy Jiyun miért hagyta életben a srácot, az még a mai napig is rejtély számomra. Lehet azért, mert megszánta, vagy mert szimpatizált vele, esetleg a kedves énje győzött a kegyetlen felett, ami akkor előjött belőle. Fogalmam sincs, de büszke vagyok rá, nem csak azért, mert megnyerte a párbaj, hanem mert nem ölte meg a másikat. Pedig minden joga meglett volna hozzá, és a szabály is úgy áll, legalábbis az egyik fele, de van alóla kibúvó. Ő megtalálta alóla a kibúvót és nem vált szörnyeteggé a szememben. Jiyunnak olyan képességei vannak, mint például a telekinézis, egyes emberek elméjét is tudja irányítani és még tűzet is tud gyújtani a gondolatával. Ezt a képességét nagyon irigylem tőle. És nekem mi jutott? Rombolás, és csak úgy, mint neki, a tárgyak mozgatása. Bár ez nem olyan nagy szám, erre a démonok legtöbbje képes. Elméletileg még nekem is kéne egy képességemnek lennie, de az még nem jött elő, nem volt mi előidézze, bármi is az. Ismerős az a szó, hogy kopogószellem? Nos, ezek mi vagyunk. Sok fajtársam szereti az emberekre hozni a szívbajt esténként. A srác, aki ellen küzdött, neki eléggé ritka adottsága volt. Le tudta lassítani az időt, ezt rendesen ki is használta testvéremmel szemben. Minjee... Hát, ő is a mai után ezek szerint képes elmét irányítani, legnagyobb sajnálatomra. Gondolataimból egy felénk közeledő szolgáló lány alakja szakít ki. Szemeimmel végig követem, míg megáll az egyik mamlasz felügyelőm előtt. Jobban kezdem el élezni fülemet, bár erre semmi szükségem nem lenne. Egyszerűen csak nem akarok közelebb menni hozzájuk. A lány szeme beszéd közben rám siklik, majd, mintha mi sem történt volna visszanéz az előtte lévő férfira. A férfi hátranéz rám, aztán vissza a lányra. Egy aprót biccent és a lány már előttem is terem, egyik pillanatról a másikra. Szemöldököm összeráncolva nézek a velem egy magas csajra, elmosolyodik és belém karol. Elkezd befelé húzni a kastélyba, én értetlenül, de követem. Szólásra nyitnám a szám, de csak leint. Mi a fene? Tudja ez egyáltalán ki vagyok? Ez eléggé nagyképűen hangzott, de hát azt se tudom ki ő, erre idejön és elkezd rángatni.
- Várj, előbb be kell érnünk Jiyun szobájába. - egy pillanatra megáll, hátranéz rám és egy ezer wattos mosolyt villantva továbbhaladunk.
- Ki vagy te? - a halál se fog várni, nem érdekel, hogy azt mondta.
- Mondtam, hogy várj! - megrázza a fejét, rosszallóan szorítja csuklóm köré ujjait.
A kanyart bevetve gyorsítani kezd a léptein, ezáltal nekem is loholnom kell utána. A folyosón minden szem ránk ragad, legyen az őrség tagja, vagy egy szolgáló. Több őrszem is utánunk indult, gondolom azt hitték bántani akar a csajszi, de mindig leintettem őket. Fivérem szobájánál lefékezett, kis híján nekimentem hátának, csuklómat is szabadon engedi, ezek után benyit a szobába. Se kopogás, se beszólás, se semmi előjel nélkül. Csak úgy besétál, mintha otthon lenne. Döbbenten figyelem a lány cselekedetét, és az, hogy bátyám szorosan magához ölelte az apró lányt jobban lesokkolt. Szám halk, pukkanó hangot adott ki, ahogy elvált egymástól az alsó és a felső ajkam. Most már valaki igazán megmondhatná mi a fészkes fene folyik itt! Csakhogy tisztázzuk; először is a csaj elráncigált magával, úgy viselkedett velem, ahogy eddig egy ember se tette, ismeri Jiyunt, sőt... Az előbb említett ember meg is szorongatta. Oké, akkor most ki is ez a lány? Testvérem végre rám is szentel egy kis figyelmet, ezt a hatalmas tényt abból szűröm le, hogy felém fordul. Amint meglátja arcom egy hangos nevetést hallat. Ez a félkegyelmű most tényleg kinevetett? Összeszűkítem szemeimet, megpróbálok rá minél csúnyábban nézni. A jelek szerint ez össze is jön, mert a nevetést abbahagyja, helyette csak egy apró mosoly marad.
- HaeSal, szeretném bemutatni neked egy jó barátomat, ő So Ra. So Ra, ő a húgom...
- Pontosan tudom ki ő, ódákat zengtél róla nekem. - vág bátyám szavába. Lehuppan az ágyra és kiterül rajta. - Annyiban tényleg igazad volt, hogy gyönyörű. De hogy lehet, hogy ő nem is tudott a létezésemről?
Egy párna repül Jiyun felé, aki reflexeinek köszönhetően könnyedén elkapja. Lazán vállat von, a párnát visszadobja az ágyra, ami pont So Ra feje mellett landol. Ez mind szép és jó, de a csaj nevén kívül semmit nem tudok, ez azért idegesítő.
- Megkérdezhetem, hogy mégis ki ez a lány? - pillantok tesómra.
- Megkérdezni megkérdezheted, de nem biztos, hogy válaszolok is. - elvigyorodik fintorom láttán.
- Viccesnek gondolod magad, nagyfiú? - indulok meg felé.
- Ó, de még mennyire! - feltartott kezekkel hátrál tőlem.
Nagy lendülettel ugrok neki, arcomat mellkasába nyomom és szorosan átölelem derekát. Meglepődik tettemen, de ennek ellenére készségesen ölel vissza. Körülbelül fél percig állhatunk így, mikor megunja. Elakar tolni magától, de nem hagyom, karommal szorosabban fogom közre.
- Oké, kislány, most már engedj el. - borzol bele hajamba.
Nemlegesen megrázom fejemet, fivérem felsóhajt és kezei máris mozdulnak derekam felé. Elkezd csikizni, hangosan röhögve eresztem el, de ő akkor se hagyja abba. Visítva rogyok össze a padlón, közben csapkodom karját, hogy fejezze be. Jiyun mellettem térdepel a földön, én hanyatt fekszek és várom a csodát.
- Na jó, elég lesz! - rántja el tőlem a fiút So Ra.
Hálásan pillantok a lányra, szemeimből a könnycseppeket kitörlöm, lábaimat törökülésbe húzom és úgy nézek fel rájuk. Megvárom azt, hogy Jiyun is letelepedjen valahova, majd kérdőn várom a választ a nemrég feltett kérdésemre. Bátyám mosolyogva néz rám, a mellette ülő lány pedig engem les érdeklődve. Hosszú világosbarna haja és ugyan olyan barna, mandulavágású szeme van, mint Jiyunnak. So Ra oldalra biccenti fejét, furcsa mosoly jelenik meg száján, szemeit kissé összehúzva figyel. Úgy néz ki, mintha koncentrálna, miközben engem mustrál, megváltozik testtartása. Az előbbi kis mosoly eltűnik, helyét homlokráncolás váltja.
- Hű! - nyögi ki. - Ez furcsa. Milyen sok érzés kavarog benned! Ez elképesztő! - Jiyun felé fordul. - A húgod egészen elképesztő.
- Tudok róla. - sóhajtja bátyám.
- Tessék? Miről van szó? - kíváncsiskodok.
- So Ra érzi azt, amit te. Igazán furcsa és bosszantó képesség. - morogja Jiyun.
A lány csak kuncog egyet, belebokszol vállába és tovább vigyorog. Érzi azt amit én? Ijedten kapom rá a fejemet, ezek szerint azt is érzi, hogy a szökést tervezem? Végtére is, ahhoz is érzést táplálok, méghozzá eléggé elszánt vagyok evvel kapcsolatban. Amint tekintetünk találkozik rám kacsint, ez elég gyanúra ad okot.
- Szóval ott fent ismertétek meg egymást? - bökök ujjammal a plafon felé.
- Igen - felel So Ra. - Bár eléggé érdekes módon.
- Ezt hogy érted? - szemem kettejük közt ugrál.
- Ez már egy másik történet, kislány. - áll fel Jiyun.
Bólintva felállok, leporolom nadrágom, csakhogy csináljak valamit. Nyomok egy cuppanós puszit bátyám arcára, So Ra egy mosolyt küld felém, amit viszonozok. Egyik lábamat már kitettem az ajtón túlra, mikor eszembe jutott valami. Kicsit hátrébb fordulok törzsemmel, hogy rá tudjak nézni bátyámra.
- Biztos, hogy holnap reggel elköszönsz tőlem? - bizonytalan vagyok, ezért kérdeztem.
- Biztos - biccent egyet és én már kint is vagyok a szobájából.
Lassan, ráérősen haladok vissza szobám felé, agyamban a szökésem tervei sorakoznak. Az első és legfontosabb dolog, hogy nem szabad meglátniuk, aztán jön a sorban, hogy pirkadatkor, mikor őrségváltás van akkor lógok ki. Ha nem veszik észre az akciómat minden menni fog, mint a karikacsapás. Csak el kell jutnom a kapuig és onnantól minden rendben lesz. Ugye? Izgatottság futott végig rajtam a gondolatra, hogy nemsokára eltűnök erről a mocskos, rossz emlékekkel tele lévő helyről. Mosoly terült el arcomon, amint realizáltam, hogy látni fogom őt, nemcsak a tükrön keresztül, hanem a való életben is. Ha nem is állhatok elé, majd távolról figyelem, ahogy eddig is tettem, de azért ez mégis más lesz. Hiszen ott lesz mellettem, pár méterre tőlem! Mosolyom arcomra fagyott, mikor átléptem a küszöböt a birodalmamhoz. Életem talán egyik legrosszabb képe fogadott odabent, pontosabban inkább az egyik legrosszabb rémálmom. Minjee a székemben ült, lábai az asztalomon bokában keresztbe téve, a tükröm a kezében. Jöttömre felpillantott, majd, mintha ott se lennék folytatta előző tevékenységét, vagyis nézte a tükröt.
- Igazán cuki pofija van a srácnak, kár lenne, ha valami baj történne vele. - vicsorít fel álló alakomra. - Ugye egyetértünk ebben, drága unokahúgocskám?
A kezében tartja a legdrágább kincsemet, ami éppen egy számomra fontos embert mutat. A tükröt arcom felé fordítja, így pontosan látom mit csinál éppen. Beletúrt szőke hajába, pajkos és éppen látszódó mosoly van szája sarkában. Egy villanás. Pozíciót vált, ujjait kiveszi hajszálaiból, a mosolya eltűnik, helyette ajkába harap, szemével oldalra sandít. Megnyugtat a tudat, hogy semmi baja. Még. Az előttem ülő szörnyetegre félve néztem vissza, felállt a székről és magassarkújában elém topogott.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz... - kezdem fenyegetésem, de mutatóujját számra teszi.
- Ó, szóval megtaláltam a kis HaeSal gyenge pontját! - boldogan tapsikolni kezdett. - Csodás dolog történt velem! Viszont most nem ezért jöttem. - komorodott el. - Tisztában vagyok vele, hogy rájöttél, közöm volt a lányhoz. De nem mondtad el senkinek, ugye? - biccentettem. - Remek! Akkor van egy ajánlatom számodra.
- Nem megyek bele a piszkos játékaidba. - államat leszegem, szempillám alól pislogok rá.
- Hidd el kedvesem, belefogsz menni. - megpaskolja arcomat. - A feltételek egyszerűek; te nem beszélsz senkinek, arról, amit tudsz, én pedig nem bántom a kölyköt. - szemével az asztalra elhelyezett tükör felé int.
- És mégis mivel menjek biztosra, hogy tényleg betartod ezt?
- Úgy, hogy én mindig betartom a szavamat. - csontos, hideg ujjaival megcirógatta orcámat.
- Nem bízok benned, de... - a szavak nehezen jöttek a nyelvemre. - az ő biztonsága miatt, legyen. Benne vagyok!
Minjee egy pillanatra lefagyott, aztán perceken át tartó, könnyed nevetésbe kezdett. Tényleg nem bíztam benne, de az ő érdekében bármit megtettem volna, és ezt magam sem értettem. Hisz nem is ismerem! Furcsa érzés volt ez, mintha millió apró kis pillangó akart volna kiszakadni belőlem, féltettem és óvni akartam mindentől, amitől csak tudtam és lehetett. Unokanővérem abbahagyta a hahotázást és végre megint komoly lett.
- Azonban, ha elköpöd magad, a fiúnak vége. Volt, nincs. Értetted? - szeme fenyegetően villant.
- Tisztában vagyok vele.
- Nos, ennyi lett volna. Öröm volt veled egyezkedni, majd még látlak! - még egyszer végigsimított arcomon, aztán felszívódott.
Nyöszörögve rúgtam le lábamról cipőmet, a megágyazott ágyamra ugrottam, fejemet párnámba dugtam. Szörnyülködtem a nemrég elhangzottakon, és azon, hogy én voltam olyan hülye, hogy belementem. De hát az ő testi épsége forgott kockán, nem volt más lehetőségem! Az ajtómon való kopogtatás rántott vissza a valóságba. Először az futott át az agyamon, hogy Minjee jött vissza, de ezt egyből el is vetettem. Ő, ha kell rám rúgná az ajtót... Végül, mikor nem tudtam megállapítani mégis ki emberfia lehet az, engedélyt adtam neki a bejövetelre. A bátyám által nemrég megismert So Ra dugta be elsőként a fejét, majd egész testtel állt ágyam mellett. Felültem, hátamat az ágytámlának támasztottam és kíváncsian lestem a jövevényt. Ő viszont nem velem volt elfoglalva, hanem a szobámmal, szeme minden egyes zeg-zugot végigvizsgált, semmi nem hagyta el a figyelmét.
- Leülhetek? - hangja halkan csengett a tágas térben.
- Persze - arrébb araszoltam, hogy ő is elférjen.
Leült az ágy szélére és onnan bámult tovább, ami egy idő után zavarba ejtő volt. Szégyenlősen sütöttem le a szemem, nem mertem ránézni, kerültem a szemkontaktust.
- Zaklatott vagy, igaz?
- Honnan tudod? - rácsaptam a homlokomra, mikor eszembe jutott a képessége. - Bocsi, hülye kérdés volt,
- Engem nem zavar. - ránt egyet vállán. - Csak szokatlan, hogy ennyi érzelmet érezzek valakinél. Az emberek többségének alig vannak érzéseik. A szerelem, szomorúság, csalódottság és féltékenység ami náluk szóba jöhet. De te! Nálad van minden. Izgatottság, zavartság, düh, szeretet. És ezt fantasztikusnak tartom, tetszik ez az érzés.
- Miért olyan nagy szám ez? - értetlenkedek.
- Mivel te konkrétan be vagy ide zárva nem tudod milyen az emberek között. De mi, többiek tudjuk. Te azt hiszed vattacukor felhőkön ugrálnak, és cukor kastélyokban élnek. Mi viszont tudjuk, hogy nap, mint nap ölnek, hazudnak, lopnak és van olyan is, akinek tető nincs a feje felett.
- Úgy beszélsz, mintha soha nem jártam volna fent, és soha nem tapasztaltam volna a rossz oldalát a fenti létnek. Pedig minden bizonyára tudod mit történt velem és anyámmal odafent, Jiyun biztos elmondta, amilyen szoros barátságban vagytok. - hangom megvető volt.
Mentségemre szóljon, soha nem szerettem, ha úgy kezelnek, mint egy tudatlan kisgyereket. Tudatában voltam annak, hogy mi folyik a Földön, hogy milyenek az emberek. Én is tapasztaltam! Rosszkedvem egyik percről a másikra bukik felszínre belőlem, kikényszerítették belőlem, hogy megint emlékezzek arra a napra. Életem legrosszabb napjára, legnagyobb hibájára. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, ennek tetejében apám is megutált. Mégis kinek lenne jó kedve, ha vissza kéne emlékeznie a szerettei elvesztésére?
- Tudom mi történt. De ne hidd, hogy örökké sajnálni fognak ezért téged. Jobb lenne, ha szembenéznél a tényekkel, avval, hogy meghalt. Örülj neki, hogy te élsz. Lépj tovább!
Szavai marták szívemet, mint a sósav. Dühös lettem, nagyon dühös. Testem megremegett, ahogy próbáltam elfojtani haragomat, evvel együtt erőmet is. Szemgolyóim elkezdtek égni, éreztem, hogy kezd fogyni az önuralmam, libabőrös voltam, minden valószínűség szerint a testhőmérsékletem is megnőhetett.
- Menj ki! - lihegem. Nem mozdul helyéről, érdeklődően nézte mi történik éppen velem. - Menj már!
Hangom megemelésére talpra áll végre, elsétál a nyílászáróig és ott megáll. Szemeim feketesége meghökkentették, megrázta a fejét.
- Szóval ilyen a Romboló Hercegnő, mikor átváltozik! Bámulatos! Megtisztelve érzem magam, hogy láthattam ezt az oldalad is, ami ritkán jön elő. Örültem a szerencsének. - meghajolt és avval együtt elhúzza a csíkot.
Kezeim ökölbe szorultak, mindenemmel azon voltam, hogy ellenálljak a másik énemnek. Foggal, körömmel küzdöttem, tulajdonképpen saját magam ellen. Romboló Hercegnő... Rég hallottam már, hogy valaki ezt mondta volna rám, soha nem is akartam újra hallani. Utáltam ezt az énem, eddigi életem során kétszer jött elő, mindkétszer iszonyúan feldúlt, ingerült és búval bélelt voltam. Úgy látszik So Ra és a köztem lévő kapcsolat sem lesz túl fényes. Még hogy lépjek túl! Örüljek, hogy élek? Élet ez egyáltalán? Ahogy So Ra is fogalmazott, be vagyok zárva, ez nem élet. Jiyun nem fog örülni ennek, hogy vitatkoztunk, és én se örülök, hisz szimpatikus volt, addig a pillanatig. Testem már kevésbé remegett, ahogy kezdtem lenyugodni, látószervem sem égett, a testhőm is ismét normális lett. Felegyenesedtem, az asztalhoz csoszogok, tenyereim közé fogom a tükröt, úgy érzem ez tud jelen pillanatban a legjobban lenyugtatni. Visszaslattyogok nyughelyemhez, kinyúlok rajta, oldalamra szenvedem magam, aztán azt teszem amihez a legjobban értek; meredten kukkolom a szőke fiút. Ez az az egy dolog amit életem végéig megtudnék tenni, mindennap, anélkül, hogy megunnám. Ha esetleg nem sikerül a szökésem, ezt fogom csinálni. De fel fogok jutni, ebben biztos vagyok, hiszen fel kell jussak, addig úgysem nyugszom majd, ebben biztos vagyok.
- Várj, előbb be kell érnünk Jiyun szobájába. - egy pillanatra megáll, hátranéz rám és egy ezer wattos mosolyt villantva továbbhaladunk.
- Ki vagy te? - a halál se fog várni, nem érdekel, hogy azt mondta.
- Mondtam, hogy várj! - megrázza a fejét, rosszallóan szorítja csuklóm köré ujjait.
A kanyart bevetve gyorsítani kezd a léptein, ezáltal nekem is loholnom kell utána. A folyosón minden szem ránk ragad, legyen az őrség tagja, vagy egy szolgáló. Több őrszem is utánunk indult, gondolom azt hitték bántani akar a csajszi, de mindig leintettem őket. Fivérem szobájánál lefékezett, kis híján nekimentem hátának, csuklómat is szabadon engedi, ezek után benyit a szobába. Se kopogás, se beszólás, se semmi előjel nélkül. Csak úgy besétál, mintha otthon lenne. Döbbenten figyelem a lány cselekedetét, és az, hogy bátyám szorosan magához ölelte az apró lányt jobban lesokkolt. Szám halk, pukkanó hangot adott ki, ahogy elvált egymástól az alsó és a felső ajkam. Most már valaki igazán megmondhatná mi a fészkes fene folyik itt! Csakhogy tisztázzuk; először is a csaj elráncigált magával, úgy viselkedett velem, ahogy eddig egy ember se tette, ismeri Jiyunt, sőt... Az előbb említett ember meg is szorongatta. Oké, akkor most ki is ez a lány? Testvérem végre rám is szentel egy kis figyelmet, ezt a hatalmas tényt abból szűröm le, hogy felém fordul. Amint meglátja arcom egy hangos nevetést hallat. Ez a félkegyelmű most tényleg kinevetett? Összeszűkítem szemeimet, megpróbálok rá minél csúnyábban nézni. A jelek szerint ez össze is jön, mert a nevetést abbahagyja, helyette csak egy apró mosoly marad.
- HaeSal, szeretném bemutatni neked egy jó barátomat, ő So Ra. So Ra, ő a húgom...
- Pontosan tudom ki ő, ódákat zengtél róla nekem. - vág bátyám szavába. Lehuppan az ágyra és kiterül rajta. - Annyiban tényleg igazad volt, hogy gyönyörű. De hogy lehet, hogy ő nem is tudott a létezésemről?
Egy párna repül Jiyun felé, aki reflexeinek köszönhetően könnyedén elkapja. Lazán vállat von, a párnát visszadobja az ágyra, ami pont So Ra feje mellett landol. Ez mind szép és jó, de a csaj nevén kívül semmit nem tudok, ez azért idegesítő.
- Megkérdezhetem, hogy mégis ki ez a lány? - pillantok tesómra.
- Megkérdezni megkérdezheted, de nem biztos, hogy válaszolok is. - elvigyorodik fintorom láttán.
- Viccesnek gondolod magad, nagyfiú? - indulok meg felé.
- Ó, de még mennyire! - feltartott kezekkel hátrál tőlem.
Nagy lendülettel ugrok neki, arcomat mellkasába nyomom és szorosan átölelem derekát. Meglepődik tettemen, de ennek ellenére készségesen ölel vissza. Körülbelül fél percig állhatunk így, mikor megunja. Elakar tolni magától, de nem hagyom, karommal szorosabban fogom közre.
- Oké, kislány, most már engedj el. - borzol bele hajamba.
Nemlegesen megrázom fejemet, fivérem felsóhajt és kezei máris mozdulnak derekam felé. Elkezd csikizni, hangosan röhögve eresztem el, de ő akkor se hagyja abba. Visítva rogyok össze a padlón, közben csapkodom karját, hogy fejezze be. Jiyun mellettem térdepel a földön, én hanyatt fekszek és várom a csodát.
- Na jó, elég lesz! - rántja el tőlem a fiút So Ra.
Hálásan pillantok a lányra, szemeimből a könnycseppeket kitörlöm, lábaimat törökülésbe húzom és úgy nézek fel rájuk. Megvárom azt, hogy Jiyun is letelepedjen valahova, majd kérdőn várom a választ a nemrég feltett kérdésemre. Bátyám mosolyogva néz rám, a mellette ülő lány pedig engem les érdeklődve. Hosszú világosbarna haja és ugyan olyan barna, mandulavágású szeme van, mint Jiyunnak. So Ra oldalra biccenti fejét, furcsa mosoly jelenik meg száján, szemeit kissé összehúzva figyel. Úgy néz ki, mintha koncentrálna, miközben engem mustrál, megváltozik testtartása. Az előbbi kis mosoly eltűnik, helyét homlokráncolás váltja.
- Hű! - nyögi ki. - Ez furcsa. Milyen sok érzés kavarog benned! Ez elképesztő! - Jiyun felé fordul. - A húgod egészen elképesztő.
- Tudok róla. - sóhajtja bátyám.
- Tessék? Miről van szó? - kíváncsiskodok.
- So Ra érzi azt, amit te. Igazán furcsa és bosszantó képesség. - morogja Jiyun.
A lány csak kuncog egyet, belebokszol vállába és tovább vigyorog. Érzi azt amit én? Ijedten kapom rá a fejemet, ezek szerint azt is érzi, hogy a szökést tervezem? Végtére is, ahhoz is érzést táplálok, méghozzá eléggé elszánt vagyok evvel kapcsolatban. Amint tekintetünk találkozik rám kacsint, ez elég gyanúra ad okot.
- Szóval ott fent ismertétek meg egymást? - bökök ujjammal a plafon felé.
- Igen - felel So Ra. - Bár eléggé érdekes módon.
- Ezt hogy érted? - szemem kettejük közt ugrál.
- Ez már egy másik történet, kislány. - áll fel Jiyun.
Bólintva felállok, leporolom nadrágom, csakhogy csináljak valamit. Nyomok egy cuppanós puszit bátyám arcára, So Ra egy mosolyt küld felém, amit viszonozok. Egyik lábamat már kitettem az ajtón túlra, mikor eszembe jutott valami. Kicsit hátrébb fordulok törzsemmel, hogy rá tudjak nézni bátyámra.
- Biztos, hogy holnap reggel elköszönsz tőlem? - bizonytalan vagyok, ezért kérdeztem.
- Biztos - biccent egyet és én már kint is vagyok a szobájából.
Lassan, ráérősen haladok vissza szobám felé, agyamban a szökésem tervei sorakoznak. Az első és legfontosabb dolog, hogy nem szabad meglátniuk, aztán jön a sorban, hogy pirkadatkor, mikor őrségváltás van akkor lógok ki. Ha nem veszik észre az akciómat minden menni fog, mint a karikacsapás. Csak el kell jutnom a kapuig és onnantól minden rendben lesz. Ugye? Izgatottság futott végig rajtam a gondolatra, hogy nemsokára eltűnök erről a mocskos, rossz emlékekkel tele lévő helyről. Mosoly terült el arcomon, amint realizáltam, hogy látni fogom őt, nemcsak a tükrön keresztül, hanem a való életben is. Ha nem is állhatok elé, majd távolról figyelem, ahogy eddig is tettem, de azért ez mégis más lesz. Hiszen ott lesz mellettem, pár méterre tőlem! Mosolyom arcomra fagyott, mikor átléptem a küszöböt a birodalmamhoz. Életem talán egyik legrosszabb képe fogadott odabent, pontosabban inkább az egyik legrosszabb rémálmom. Minjee a székemben ült, lábai az asztalomon bokában keresztbe téve, a tükröm a kezében. Jöttömre felpillantott, majd, mintha ott se lennék folytatta előző tevékenységét, vagyis nézte a tükröt.
- Igazán cuki pofija van a srácnak, kár lenne, ha valami baj történne vele. - vicsorít fel álló alakomra. - Ugye egyetértünk ebben, drága unokahúgocskám?
A kezében tartja a legdrágább kincsemet, ami éppen egy számomra fontos embert mutat. A tükröt arcom felé fordítja, így pontosan látom mit csinál éppen. Beletúrt szőke hajába, pajkos és éppen látszódó mosoly van szája sarkában. Egy villanás. Pozíciót vált, ujjait kiveszi hajszálaiból, a mosolya eltűnik, helyette ajkába harap, szemével oldalra sandít. Megnyugtat a tudat, hogy semmi baja. Még. Az előttem ülő szörnyetegre félve néztem vissza, felállt a székről és magassarkújában elém topogott.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz... - kezdem fenyegetésem, de mutatóujját számra teszi.
- Ó, szóval megtaláltam a kis HaeSal gyenge pontját! - boldogan tapsikolni kezdett. - Csodás dolog történt velem! Viszont most nem ezért jöttem. - komorodott el. - Tisztában vagyok vele, hogy rájöttél, közöm volt a lányhoz. De nem mondtad el senkinek, ugye? - biccentettem. - Remek! Akkor van egy ajánlatom számodra.
- Nem megyek bele a piszkos játékaidba. - államat leszegem, szempillám alól pislogok rá.
- Hidd el kedvesem, belefogsz menni. - megpaskolja arcomat. - A feltételek egyszerűek; te nem beszélsz senkinek, arról, amit tudsz, én pedig nem bántom a kölyköt. - szemével az asztalra elhelyezett tükör felé int.
- És mégis mivel menjek biztosra, hogy tényleg betartod ezt?
- Úgy, hogy én mindig betartom a szavamat. - csontos, hideg ujjaival megcirógatta orcámat.
- Nem bízok benned, de... - a szavak nehezen jöttek a nyelvemre. - az ő biztonsága miatt, legyen. Benne vagyok!
Minjee egy pillanatra lefagyott, aztán perceken át tartó, könnyed nevetésbe kezdett. Tényleg nem bíztam benne, de az ő érdekében bármit megtettem volna, és ezt magam sem értettem. Hisz nem is ismerem! Furcsa érzés volt ez, mintha millió apró kis pillangó akart volna kiszakadni belőlem, féltettem és óvni akartam mindentől, amitől csak tudtam és lehetett. Unokanővérem abbahagyta a hahotázást és végre megint komoly lett.
- Azonban, ha elköpöd magad, a fiúnak vége. Volt, nincs. Értetted? - szeme fenyegetően villant.
- Tisztában vagyok vele.
- Nos, ennyi lett volna. Öröm volt veled egyezkedni, majd még látlak! - még egyszer végigsimított arcomon, aztán felszívódott.
Nyöszörögve rúgtam le lábamról cipőmet, a megágyazott ágyamra ugrottam, fejemet párnámba dugtam. Szörnyülködtem a nemrég elhangzottakon, és azon, hogy én voltam olyan hülye, hogy belementem. De hát az ő testi épsége forgott kockán, nem volt más lehetőségem! Az ajtómon való kopogtatás rántott vissza a valóságba. Először az futott át az agyamon, hogy Minjee jött vissza, de ezt egyből el is vetettem. Ő, ha kell rám rúgná az ajtót... Végül, mikor nem tudtam megállapítani mégis ki emberfia lehet az, engedélyt adtam neki a bejövetelre. A bátyám által nemrég megismert So Ra dugta be elsőként a fejét, majd egész testtel állt ágyam mellett. Felültem, hátamat az ágytámlának támasztottam és kíváncsian lestem a jövevényt. Ő viszont nem velem volt elfoglalva, hanem a szobámmal, szeme minden egyes zeg-zugot végigvizsgált, semmi nem hagyta el a figyelmét.
- Leülhetek? - hangja halkan csengett a tágas térben.
- Persze - arrébb araszoltam, hogy ő is elférjen.
Leült az ágy szélére és onnan bámult tovább, ami egy idő után zavarba ejtő volt. Szégyenlősen sütöttem le a szemem, nem mertem ránézni, kerültem a szemkontaktust.
- Zaklatott vagy, igaz?
- Honnan tudod? - rácsaptam a homlokomra, mikor eszembe jutott a képessége. - Bocsi, hülye kérdés volt,
- Engem nem zavar. - ránt egyet vállán. - Csak szokatlan, hogy ennyi érzelmet érezzek valakinél. Az emberek többségének alig vannak érzéseik. A szerelem, szomorúság, csalódottság és féltékenység ami náluk szóba jöhet. De te! Nálad van minden. Izgatottság, zavartság, düh, szeretet. És ezt fantasztikusnak tartom, tetszik ez az érzés.
- Miért olyan nagy szám ez? - értetlenkedek.
- Mivel te konkrétan be vagy ide zárva nem tudod milyen az emberek között. De mi, többiek tudjuk. Te azt hiszed vattacukor felhőkön ugrálnak, és cukor kastélyokban élnek. Mi viszont tudjuk, hogy nap, mint nap ölnek, hazudnak, lopnak és van olyan is, akinek tető nincs a feje felett.
- Úgy beszélsz, mintha soha nem jártam volna fent, és soha nem tapasztaltam volna a rossz oldalát a fenti létnek. Pedig minden bizonyára tudod mit történt velem és anyámmal odafent, Jiyun biztos elmondta, amilyen szoros barátságban vagytok. - hangom megvető volt.
Mentségemre szóljon, soha nem szerettem, ha úgy kezelnek, mint egy tudatlan kisgyereket. Tudatában voltam annak, hogy mi folyik a Földön, hogy milyenek az emberek. Én is tapasztaltam! Rosszkedvem egyik percről a másikra bukik felszínre belőlem, kikényszerítették belőlem, hogy megint emlékezzek arra a napra. Életem legrosszabb napjára, legnagyobb hibájára. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem, ennek tetejében apám is megutált. Mégis kinek lenne jó kedve, ha vissza kéne emlékeznie a szerettei elvesztésére?
- Tudom mi történt. De ne hidd, hogy örökké sajnálni fognak ezért téged. Jobb lenne, ha szembenéznél a tényekkel, avval, hogy meghalt. Örülj neki, hogy te élsz. Lépj tovább!
Szavai marták szívemet, mint a sósav. Dühös lettem, nagyon dühös. Testem megremegett, ahogy próbáltam elfojtani haragomat, evvel együtt erőmet is. Szemgolyóim elkezdtek égni, éreztem, hogy kezd fogyni az önuralmam, libabőrös voltam, minden valószínűség szerint a testhőmérsékletem is megnőhetett.
- Menj ki! - lihegem. Nem mozdul helyéről, érdeklődően nézte mi történik éppen velem. - Menj már!
Hangom megemelésére talpra áll végre, elsétál a nyílászáróig és ott megáll. Szemeim feketesége meghökkentették, megrázta a fejét.
- Szóval ilyen a Romboló Hercegnő, mikor átváltozik! Bámulatos! Megtisztelve érzem magam, hogy láthattam ezt az oldalad is, ami ritkán jön elő. Örültem a szerencsének. - meghajolt és avval együtt elhúzza a csíkot.
Kezeim ökölbe szorultak, mindenemmel azon voltam, hogy ellenálljak a másik énemnek. Foggal, körömmel küzdöttem, tulajdonképpen saját magam ellen. Romboló Hercegnő... Rég hallottam már, hogy valaki ezt mondta volna rám, soha nem is akartam újra hallani. Utáltam ezt az énem, eddigi életem során kétszer jött elő, mindkétszer iszonyúan feldúlt, ingerült és búval bélelt voltam. Úgy látszik So Ra és a köztem lévő kapcsolat sem lesz túl fényes. Még hogy lépjek túl! Örüljek, hogy élek? Élet ez egyáltalán? Ahogy So Ra is fogalmazott, be vagyok zárva, ez nem élet. Jiyun nem fog örülni ennek, hogy vitatkoztunk, és én se örülök, hisz szimpatikus volt, addig a pillanatig. Testem már kevésbé remegett, ahogy kezdtem lenyugodni, látószervem sem égett, a testhőm is ismét normális lett. Felegyenesedtem, az asztalhoz csoszogok, tenyereim közé fogom a tükröt, úgy érzem ez tud jelen pillanatban a legjobban lenyugtatni. Visszaslattyogok nyughelyemhez, kinyúlok rajta, oldalamra szenvedem magam, aztán azt teszem amihez a legjobban értek; meredten kukkolom a szőke fiút. Ez az az egy dolog amit életem végéig megtudnék tenni, mindennap, anélkül, hogy megunnám. Ha esetleg nem sikerül a szökésem, ezt fogom csinálni. De fel fogok jutni, ebben biztos vagyok, hiszen fel kell jussak, addig úgysem nyugszom majd, ebben biztos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése