1.rész

Rutinosan haladtam végig a hosszú folyosón a két ajtós szoba felé. Az ajtó előtt két magas, izmos démon állt. Amint megláttak, mélyen meghajoltak előttem, majd a jobb oldalon álló kitárta nekem a bejáratot. Egy halk köszönöm után beléptem a hatalmas terembe. Szürke kőfalak bámulták minden egyes mozdulatomat. Az ajtótól a trónig egy hosszú vörös szőnyeg húzódott talpaim alatt. Az egész kastélyban ezt a helyet utáltam a legjobban. Utáltam itt lenni, utáltam az egyszerűségét, és a trónon ülő férfi is rásegített minderre. Halkan és lassan lépdeltem előre a trón felé, nem akartam itt lenni, de muszáj volt miatta. A hátamon futkosott a hideg ettől a helytől. A trón, melyen édesapám ült, a terem közepén volt, amihez egy két lépcsősoros lépcső vezetett fel, félkörben. Amikor a lépcső elé értem, térdeimre estem. Hihetetlen, de tőlem is megköveteli ezt. Lehajtott fejjel pásztáztam az alattam elterülő anyagot.

- Mit akarsz, te korcs? - Korcs. Ez vagyok neki. Egy korcs, mintha valami kutyáról beszélne.

- Fel szeretnék menni az emberek közé. - Hangom remegett, tudtam milyen reakcióval lesz erre.

- Elment a maradék eszed is? - csattant hangja ostorként a levegőben. - Nem fogom hagyni, hogy te is elkövesd ugyan azt, amit én!

Nem szóltam vissza semmit. Hát persze! Én vagyok hosszú élete legnagyobb átka. Utál engem. Meg tudom érteni, de mindig, mikor ez eszembe jut, sírni támad kedvem. Egy pokolfajzatnak sírni támad kedve? Hát nem meglepő? De, igen az. Azonban talán valamennyire érthetőek az emberi érzéseim. Hisz, én egy korcs vagyok, egy baklövés. Mindig a fejemhez vágja... Bólintottam egyet, szépen lassan felálltam. Meghajoltam apám előtt, elvégre mégis csak ő az uralkodó. Hátat fordítva neki, gyors léptekkel siettem ki. Egyenesen a kastély udvarára tartottam, a szökőkúthoz.

A szökőkút márvány peremén ülök. Magam elé bámulok a semmibe. Előttem több szolga is elhalad, kik köszönnek, de én válaszra se méltatom őket. Vajon, ha anyu élne, milyen lenne az életem? Megengedné, hogy felmenjek az emberek közé? Vagy ő is ennyire hevesen tiltakozna ellene? Mi lett volna, ha aznap nem megyünk fel az emberek közé? Akkor még most is élne? Igen, minden bizonnyal. Kizárólag az én hibám, hogy már nincs velünk. Ha akkor nem megyünk fel, akkor anyunak nem kell megvédenie engem. Akkor nem kellett volna meghalnia. Persze csak azóta vagyok korcs. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, de ezt nem tehetem meg. Hiába vagyok egy rettegett személy, ez a képességem nincs meg.

Sok előnye van annak is, ha valaki nem teljesen a Pokolba tartozik - ha valamivel másabb, mint a többiek. Természetesen a hátránya szintén fent van. Előnyök közé tartozik, hogy tisztelnek, hátrányok közé, hogy senki nem akar veled lenni. De jó is ez így nekem, nem? Nem, egyáltalán nem. A mindennapjaimat egyedül szoktam tölteni a szobám falai között, vagy éppen itt kint a szökőkútnál. Persze vannak kivételek, akik jóban vannak velem és nem rettegnek tőlem.

Egy sóhajt kiengedve ajkaim között néztem fel a felettem elterülő égboltra. Sokan úgy képzelik el a Poklot, hogy minden a vörös és a fekete színeiben úszik, a rossz lelkek gyötrelmes sikolyaival megtöltve, minden hamu. De nem, ez merő tévedés. Itt is zöld a fű, az ég kék, a felhők fehérek, és a lelkek sikolyait se lehet hallani. Inkább démonok vannak, mintsem lelkek. A démonok kinézete olyan, mint egy átlagos emberé, elvégre elég sokszor járnak fel hozzájuk… Két lány halad el előttem, rólam tudomást sem vesznek, bele vannak merülve a beszélgetésükbe.

- Az emberek világában annyira másabb minden. Több a pasi, több a szórakozó hely.

Az egyik lány mondatát csíptem el. Szóval a fent lévő helyzetről beszéltek. Annyira fel szeretnék jutni! Látnom kell, most azonnal!

A szökőkút pereméről felpattantam és a szobámat vettem fel úti célnak. A folyosókon haladva cikázok a démonok között. Minél előbb a szobám négy fala közt szeretném tudni magam. Amint nagy hévvel kinyitom az ajtót a két szobalány megszeppenve rám kapja szemeit. Az egyik éppen ágyazott, míg a másik portalanított. Szelíden rájuk mosolyogva megköszönöm a munkájukat és kiküldöm őket. Az asztalomon lévő kis tükörhöz lépek. Megmutatja az embereket, hogy éppen mit csinálnak. Ezt még anyutól kaptam, habár fogalmam sincs, honnan szerezte, ettől függetlenül minden esetre jól jött.

Amint kezeimbe vettem a tükröt, az már mutatta is Őt. Éppen valamin nagyon nevetett. Ha jól láttam, a háttérben sok fényes pont volt, és még hat fiú is elment mögötte. Azonnal jobb kedvre derültem, mint mielőtt láttam volna. Óvatosan az ágyam felé hátráltam, majd mikor lábam az ágy szélét súrolta hátra vetettem magam a fekvő felületre. Boldogan vettem észre, hogy önfeledten bohóckodnak, jó volt őket így látni. Haja a fején szétborzolva állt, szőkés színe elragadó volt. A mosoly az arcán és a barnán csillogó szemei miatt a hasam émelyegni kezdett. Soha nem szerettem, mikor ezt csinálta. Melegem lett tőle és nem bírtam magammal olyankor.

Az ajkaihoz emelte a kezében szorongatott mikrofont és elkezdett beszélni. Vagy inkább énekelni? Az egyetlen és egyben legrosszabb hátránya ennek a tükörnek, hogy a hangokat nem hallom. Csak az embert mutatja, de hangokat nem kapok. Gyönyörű szemeit lehunyta, fejét kissé hátravetette, puhának tűnő ajkai jobban elnyíltak egymástól. Kétség kívül magas hangot énekelhetett ki. A nyakán az erek kidudorodtak, majdcsak abbahagyta. Kezeit arcához emelte és beletemette azokba.

Nagy lendülettel ültem fel az ágyon. A tükröt szorosan tartottam, tekintetemmel a síró fiúra koncentráltam. Miért sír? Körülötte több fiú is megjelent, kik vigaszt nyújtottak neki. Az egyik fiú egy zsebkendőt nyújtott neki. Amint letörölte könnyeit, felemelte fejét. Szemei enyhén vörösek voltak. Rossz volt így látnom, és pillanatnyi boldogságom is elillant egyik percről a másikra.  Gyomrom görcsölni kezdett arca láttán. Ott szerettem volna lenni mellette, meg akartam ölelni és megvigasztalni. Azt mondani neki, hogy semmi baj, minden rendben lesz, akármiért is sír. Gondolatmenetemből az ajtón való kopogás rántott vissza.

- Szabad! - kiáltottam. Az egyik inas jött be, s amint megállt, a földig hajolt. Így mondta el, miért jött.

- Az apja küldött, hogy szóljak, vendég érkezik nemsokára. Arra kéri a kisasszonyt, hogy igényesen öltözzön fel, és jöjjön le vacsorázni – mondta el, amit kellett. Felegyenesedett és az ajtó felé fordult. Éppen nyitotta volna ki az ajtót, mikor megtorpant és visszafordult. - Az édesapja azt is üzeni, hogy az emberektől jön a vendég.

Ahogy ezt kimondta a körülbelül velem egyidős fiú, rögvest távozott is. Igényes öltözködés? Vacsora? Az emberektől jön? És, ami a legfontosabb - nekem is meg kell jelennem? Sóhajtva álltam fel ágyamról, a tükröt azon hagyva. Szobámból kiléptem a folyosóra, majd ráérősen haladtam végig az öltözőszobáig. Mikor beléptem, már a varrónő és a sminkes bent tartózkodott. Hát tényleg ennyire fontos lenne? Egy mosolyt erőltetve tettem kéréseiket. A varrónő a kezembe nyomott egy fekete-fehér ruhát. A ruha szoknya része fehér volt és a térdemig ért, enyhén fodros. A felső része fekete és teljesen rám simult, evvel megmutatva idomaimat. Megnéztem magam a teljes alakos tükörben és egy fintor ült ki arcomra. Borzasztóan festettem benne.

- Nem tetszik! - jelentettem ki. - Hadd nézzek én magamnak egyet, kérlek! – meresztettem boci szemeket az előttem álló, nálam jóval idősebb nőre.

- Az apja ki fogja nyírni... - sóhajtott fel megadóan.

- Ó, ez az! Köszönöm! – nyomtam egy cuppanós puszit az arcára. Ezután, mint egy félőrült, rohangálni kezdtem a ruhák között.

Egyik se nyerte el a tetszésemet. Amelyik jó lett volna, azt ők szólták le. Ez túl sötét, ez túl világos, túl fodros, nagyon rövid, bele fogsz sülni… Semmi nem volt jó. Morgolódva kerestem a ruhahalmok között, míg nem megtaláltam a tökéleteset. Combközépig érő, hosszú, csipkés ujjú, teljesen fekete gyönyörűség. Semmi extra nem volt rajta, mégis kedvemre volt. Kaptam hozzá egy magassarkút, a ruhám immáron megvolt. Leültem a székre és vártam, hogy a sminkes kifessen.

- Terveztem neked egy új ruhát a koronázásodra. Majd le kéne venni a méreteidet, drágám. - A varrónő is azok közé a kivételek közé tartozik, akik nem félnek tőlem.

- Nem leszek megkoronázva - motyogtam magam elé.

- Ó, miért nem? - Éreztem a meglepődöttségét a hangjában, ezért ránéztem a tükörből.

- Mert nem akarok az uralkodó lenni, ennyire egyszerű - vonom meg vállam. - Ott a bátyám, legyen ő.

Nem válaszolt, csak csendben bólintott egyet. A sminkelésem további részében csendben voltunk mind a hárman. Mikor készen lettem, se szó, se beszéd kimentem és a szobám biztonságában húzódtam meg. Az ágyhoz léptem és a tükröt kezeim közé véve néztem. Ő éppen aludt, körülötte páran hülyéskedtek, ellenben a többiekkel, akik már szintén álmaik mezején jártak. Mosolyogva raktam le a tárgyat az asztalra, majd ezúttal véglegesen elindultam az ebédlő felé.

Apám oldalán léptem be a hatalmas terembe. Az asztal körül több öltönybe öltözött férfi foglalt helyet. Mintha arról lett volna szó, hogy egy vendég jön, az is az emberektől. Mindegyik végigmért szemével, majd egy vigyor ült ki arcukon. Undorítóak. A fintorom helyett, ami arcomra kívánkozott, egy mosolyt eresztettem feléjük, majd az asztalfő mellett lévő székre leültem. Mondanom sem kell, hogy az apám ült le az asztalfőnél. Olyan szívélyesen és kedvesen bánt velük, hogy irigykedtem rájuk. A Sátántól nem éppen ezt várnánk, nemde?

A jobbomon lévő üres székre néztem. Számat kérdésre nyitottam, de azon nyomban kinyílt az ajtó és drága bátyám csörtetett be rajta mindenkitől elnézést kérve a késésért. Lehuppan mellém és egy puszit nyom halántékomra. Rákapom a fejem, mire egy fogat villogtató mosolyt kapok tőle. Fekete haja az égnek áll, barna szemei barátságosan csillognak, és fekete öltönye teljesen passzol hozzá. Tény és való, helyes bátyám van. Bal kezével megfogja jobb kezemet. Gyengén szorongatja. Izgul, de miért?

Furcsán nézek rá, de mivel nem vesz rólam tudomást, inkább nézem a pincéreket, akik az ételt hozzák. Különböző húsokat és salátákat szolgáltak fel. Komolyan ilyen fontos lenne ez? Salátán kívül semmit nem szedtem magamnak, nem kívántam most annyira az emberi ételt. Bár nekik igazából nincs feltétlenül szükségük ételre, ellenben nekem és a bátyámnak igen. A húsok mind ínycsiklandóan festettek, de nem kívántam őket.

Nem figyeltem, miről beszélgetnek, pedig fontos dolog lehetett, ha engem is meghívtak ide. Nyugodtan eszegettem, amíg én nem jöttem szóba.

- Na, és a lányodnak már megválasztottad a párját és gyerekei apját?

A vér megfagyott bennem erre a kérdésre. Hangosan toltam ki magam alól a székemet, mire mindenki rám nézett. Utáltam ezt a témát. Tudniillik apámnak kell megválasztania a férjemet és a gyerekeim apját, akivel majd együtt uralkodok. Utálom ezt a tudatot.

- Ha most megbocsájtanak...

Be sem fejeztem a mondatot, mindenki bólintott. Dühösen rontottam ki az ajtókon, melyek előttem elállták utamat. Ölni tudtam volna mérgemben. Örülök ilyenkor, hogy kicsiként az erőm nagy részét leblokkolták, vagyis nem tudom használni, ameddig nem oldják fel a blokkot.

A bálteremben álltam meg. Szerettem itt lenni, mindig csend van ebben a hatalmas helyiségben, ám nem sűrűn szoktuk használni. Az ajtóval szemben egy hatalmas, kétkorlátos, vörös szőnyeggel lefedett lépcső van, amely kétfele megy el. A lépcső első fokára leültem. Utálok itt lenni ezen az átkozott helyen, el akarok tűnni innen. A csillár felettem megremegett, két ablak kitört. Ez történik, hogyha az érzelmeim elszabadulnak, akaratlanul török és zúzok. Lábaimat felhúztam, kezeimet ráhelyeztem térdeimet és fejemet a kezeimre hajtottam. Sírni akartam, de nem tudtam, könnyek nélkül sírtam.

Megriadtam, mikor egy kéz ért a hátamhoz. Fejemet felemelve karjaimról bátyám aggódó szemeibe tekintettem. Leült mellém és egy szó nélkül húzott magához. Szorosan fontam össze karjaimat nyakán, arcomat nyakhajlatába bújtattam. Megnyugtató hatással volt rám ölelése. Finom illata és az öltönye kellemes tapintású anyaga jót tett nekem. A bátyám nem sok időt szokott itt tölteni lent, az ideje nagyon nagy részét az emberek között időzte. Igazságtalannak tartom, hogy őt felengedik, viszont engem nem. Elhajoltam tőle, majd mély levegőt vettem.

- Apa üzeni, hogy gyere vissza - szólalt fel mély hangján. - Sürgősen.

- Jiyun, te tudod, mit akarnak tőlem? - sóhajtottam fel.

Nem válaszolt, csak felállt és a kezét nyújtotta nekem, amit elfogadtam. Ezt a hallgatást vehettem egy erős igennek. Kezét fogva mentünk vissza az ebédlőbe. Míg én szorongtam, ő unott képpel jött mellettem. Kezét még akkor is fogtam, mikor beléptünk a férfiak közé. Visszaültem a helyemre és csak egy pontot néztem az asztalon, majd jobb oldalamról bökést éreztem karomon. Lassan emeltem felé fejemet. Bátyám csak biccentett egyet apánk felé. Apa nagy vigyorral az arcán nézett le rám, ami felettébb gyanús volt nekem.

- Lányom, megvan a jövendő béli férjed és gyerekeid apja! - mesélte nagy boldogan. - A Zhang család következő feje a kiválasztott.

- Tessék?! - szólaltam fel egyszerre bátyámmal.

Nem, ez nem lehet! Inkább öljenek meg!